II.Fejezet

Két óra múlva arra ébredtem, hogy fázik a combom. Lenéztem és a göndör fürtöknek csak hűlt helyét találtam. Halk csörömpölést hallottam a konyha felől. Feltérdeltem a kanapéra és azt láttam, hogy Mr. Szívdöglesztő épp teát készít. Egy hatalmas fatálcára rakta a teáskészletet, mellé zabkekszet egy kistányérra. Közben a vállával szorította a füléhez a telefont és halkan beszélgetett valakivel. Nem hallottam miről beszél, de a hanglejtéséből nem volt nehéz rájönni, hogy az illető nőnemű és nem rokon. Van egy olyan frekvencia, amit kifejezetten a női hódolók számára tart fenn. Olyankor a szokottnál is mélyebben zeng a hangja, apró nevetésekkel spékelve, és a mondatok vége mindig kérdő hangsúllyal társul. Így éri el, hogy akivel beszél, meg legyen róla győződve, hogy a figyelme kizárólag rá irányul, és nagyon is érdekli, amit mond neki. Persze a legtöbb esetben erről szó sincs, de ha valaki tudja Harry Styles mobilszámát, akkor már ahhoz a belső körhöz tartozik, aki kiérdemelte ezt a bánásmódot, akár szépsége, akár pozíciója révén.  Végig kellett néznem, ahogy az elmúlt félévben nők százai ostromolták őt, egyéni vérmérséklettől függően, hol finoman, hol a durvaságig rámenősen. Volt aki sikerrel járt, sőt volt olyan is, aki komoly érzelmeket váltott ki Harryből.
Akkor egy hétig nem ettem, képtelen voltam egy falatot is legyűrni, úgy éreztem, vége a világnak. Ha Mr. Szívdöglesztő komoly kapcsolatba kerül valakivel, nyilván elhagyja a közös lakást, de ha nem is megyünk ennyire messzire, csak elkötelezi magát egy nő mellett, és a szabadidejét vele tölti, akkor az én életem átmegy szánalmas vegetációba. Rettegtem, az idegeim pattanásig feszültek. A többiek is hasonlóan éreztek. Túl friss volt még minden, épp alakulóban volt egy turné ötlete, és ha Harry egy csaj miatt esetleg úgy dönt, hogy ő nem hajlandó egy évig buszban élni és járni Európát, akkor a mi álmunk is szertefoszlik a jövőnkkel kapcsolatban.
Aztán egyik este, egy fellépés után, amikor éjfél után hazaértünk, és Harry a barátnőjével beszélt telefonon, mindenki elcsendesedett és a feszültség szinte tapinthatóvá vált.  Letette a telefont, és körülnézett. Mindenki elkapta a tekintetét, és torkot köszörült. Liam kényszeredetten beszélgetést kezdeményezett Zainnel, de nagyon kilógott a lóláb. Ahogy végignézett rajtunk, összeráncolta a homlokát, lehajtotta a fejét, és hatalmasat sóhajtott. Aztán kihúzta magát és összeborzolta a haját azzal az eltéveszthetetlen mozdulattal, amit imádok. 

 – Srácok! Az Isten szerelmére, vessünk már véget ennek. Nem bírom, hogy ahányszor találkoztok Cherel, vagy telefonon beszélek vele, ti úgy viselkedtek, mint egy csapat megbántott kiscsaj. Mi a bajotok? – mindenki meredten bámult rá, mert nem voltunk felkészülve arra, hogy pont ő fogja szóba hozni ezt a témát, és kényszeríti ki a beszélgetést.
Ebből is látszik, milyen mélyen érző, empatikus ember, aki figyel a körülötte élőkre, érzi a rezdüléseiket. Nem egy önző fasz, mint a hozzá hasonló macsó fiúk általában. – Nem erről van szó. – válaszolta nagy sokára Nial – Csak úgy érezzük ez a lány sokkal komolyabb, mint az eddigiek, és félünk, hogy emiatt olyan döntést hozol, ami mindannyiunk életére negatív hatással lesz.
Harry értetlenül nézett körül. Mindenkihez odalépett, és mélyen a szemébe nézett. Próbálta felfogni, megérteni ami elhangzott, de senki nem tudott ennél többet kinyögni, megfogalmazni a félelmeinket. Amikor hozzám ért, még közelebb lépett, mint a többiekhez. Körülnéztem, de a srácok egymás felé fordultak, nem figyeltek ránk. Harry belém fúrta a tekintetét, és olyan közel hajolt, hogy éreztem a leheletét az arcomon. 

– Mi a baj? Te miért haragszol rám?
- Én nem haragszom. Félreérted. Soha nem tudnék haragudni rád. Csak....félek. –nyögtem ki végre,  fejemet a mellkasomra ejtve, mert képtelen voltam tovább a szemébe nézni. Minden energiám arra ment el, hogy lélegezzek, és el ne bőgjem magam, mert az akkora égés lenne, hogy elsüllyednék szégyenemben. Így is állandóan csúfoltak, hogy én vagyok a kislány a csapatban, és mindig Harry védett meg, de volt amikor ő is célozgatott rá finoman, bár ő soha nem tette sértően. – Figyelj! – nyúlt az állam alá, és kényszerített, hogy újra a szemébe nézzek. – Te vagy a legjobb barátom. Tudod jól, hogy nekem mindig, mindent elmondhatsz, ahogy én is elmondok neked mindent. Miért nem szóltál? Miért nem beszéltük ezt meg? – az arca grimaszba rándult, és beharapta, aztán megnyalta a száját. – Sajnálom, hogy nem figyeltem rád eléggé. De ez még nincs lezárva. Meg fogjuk beszélni! – mondta határozottan, és kicsit megszorította az államat, hogy nyomatékot adjon a kijelentésének. – Ooooké… - nyökögtem zavartan. Ő erőteljesen bólintott, aztán odahajolt és egy puszit nyomott az arcomra, de olyan közel a számhoz, hogy ájulási roham tört rám, és beleszédültem.
Aztán hátat fordított nekem és a fejét lehajtva visszalépett oda, ahonnan mindenkivel szembe került. 

– Gyerekek! Nagyon sajnálom, hogy egyáltalán felmerült bennetek a lehetősége annak, hogy egy lány, AKÁRMILYEN LÁNY miatt cserbenhagynálak titeket! Soha nem tudnék többet a tükörbe nézni, ha Önös érdekeimet a csapat érdekei elé helyezném. A mi családunkban az egyetlen törvény az volt, hogy mindig a közös célokért harcoltunk, úgy, hogy mindenkinek élhető legyen. De azt megtanultam, hogy csakis az egységben van erő. Lehet, hogy Cher komolyabb, mint az eddigiek, sőt valóban az, de soha nem állhat közénk! - a pillantása rám rebbent, és a szemében mintha bocsánatkérés villant volna.
Annyira nem tudtam mit is kezdjek vele. Egyértelmű, hogy a lányokat szereti, sőt eddig magamról is azt hittem, de itt ez a hihetetlenül erős vonzódás, amit nem tudtam hová tenni magamban. Ez nem olyan, mint amikor megkedvelsz valakit első látásra, és meg akarod ismerni, a barátja akarsz lenni. Ez sokkal, de sokkal több annál…. És ideje lenne legalább magamhoz őszintének lenni. Bármennyire kényelmetlen, hogy kezdek belezúgni Harry Stylesba, mégis jobb lenne szembenézni a tényekkel. Kac, kac…. Kezdek belezúgni?!  Ja. Úgy 3 hónapja kezdek belezúgni, és ha vannak ennek fokozatai, akkor is rohadt mélyen vagyok már.
Szóval miután megtette ezt a zavarba ejtő kis vallomást, a fiúk hatalmasat sóhajtva megkönnyebbültek, és szinte egyszerre léptek oda hozzá, hogy egy öleléssel nyugtázzák az elhangzottakat.

Csak én álltam, mint egy faszent. Az agyamban az utolsó mondat visszhangzott szüntelenül....komolyabb az eddigieknél. Valóban az. Szinte sokkolt a dolog, bár eddig is egyértelmű volt, és tudtam én, de az ő szájából hallani kínzás volt. Amíg a többiekkel ölelkezett, és egymás hátát veregették, a válluk fölött engem nézett, a szeme szinte feketére sötétült, és mintha bepárásodott volna. Úgy nézett, mint aki szavak nélkül akar valamit elmondani. De nem egy mondatot, hanem egy egész novellát. Sajnos nem tudtam rácsatlakozni a hullámaira, így egyszerűen sarkon fordultam és kimenekültem a lakásból. 

–Louis!! – hallottam, ahogy utánam kiált, de én már rohantam a lépcsőn, feltéptem a kaput, és meg sem álltam a következő fél órában, csak futottam, futottam, hogy a szél leszárítsa a könnyeket az arcomról, hogy a testemnek muszáj legyen csinálni valamit a zokogás helyett, és azért, mert ha megállok, akkor ott helyben összeroskadok és soha többé nem kelek fel.

Ennek három hónapja.  Még ma is görcsbe rándul a gyomrom, ha visszaemlékszem rá. Azóta a komoly kapcsolat már a múlté, egyszerűen nem lehetett összeegyeztetni a mostani életünkkel.
Önző módon örültem neki, de valahol sajnáltam Harryt, mert azt akartam, hogy neki jó legyen. Legyen társa, aki mindenben támogatja, akivel mindent megbeszélhet, akit szerethet, és aki viszont szereti. Nem érdekből, nem azért mert a címlapokra kerülhet vele, hanem azért, mert a legfantasztikusabb ember, akit ismerek, és megérdemli. Mondjuk az lenne a hab a torán, ha az,aki mindezt megadja neki én lennék…
Az ominózus eset után hetekig kerültem őt. Többször próbált olyan helyzetet teremteni, hogy megbeszéljük a dolgokat, de én soha nem adtam rá lehetőséget, mert tudtam, hogy semmi értelme. Én nem mondhatom el az igazat, amit egyébként nyilván ő is tud, hogy szerelmes vagyok belé, hisz az visszafordíthatatlan károkat okozna a barátságunkban, mert egy ilyen beszélgetés után már nem lehet ugyanaz, mint eddig. Minden mozdulat, minden szó más értelmet nyerne annak fényében, hogy vonzódom hozzá. Tehát ez nem járható út. Az, hogy neki magyarázkodnia kelljen, ne adj isten elnézést kérni, mert szerelmes egy lányba? Mekkora baromság ez. Ennek sincs semmi értelme. Akkor? Akkor nincs miről beszélni. Éreztem, hogy  az a legjobb, ha az idő oldja meg ezt.
És meg is tette. Pár héttel később szakítottak, ami eléggé megviselte Harryt, és alkalmat adott arra, hogy feltűnés nélkül visszasomfordáljak mellé, és vigasztaljam.
Most, hónapokkal később egy újabb versenyző próbálja becserkészni Mr. Szívdöglesztőt, ahogy elnézem. Harry mikor elkészítette a teát, és már kezdte unni a csevejt, felém nézett, és meglátta a fejemet a kanapé támlája fölött. Szélesen elvigyorodott, megjelentek a gödröcskék az arcán, és engem tetőtől talpig elöntött a forróság. – Oké, Nadine. Köszönöm, hogy hívtál, és sajnálom, hogy nem tudjuk összehozni. Ma este teljesen be vagyok táblázva. – Igen? Sebesen száguldottak a gondolataim. Mit beszélt meg, amíg én aludtam? Máris elígérkezett estére? Az első esténk, ráadásul az első szabad esténk isten tudja mióta, és ő mással tölti el. Persze, te idióta. - korholtam le magam. Egy fél éve nézi a pofádat minden áldott nap. Végre van egy szabad estéje, miért ne akarná mással tölteni? Míg ez a gondolatmenet végigszáguldott a neuronjaimon, ő még mindig széles vigyorral felemelte a tálcát, és elindult felém. A dohányzóasztalra tette, és két csészébe teát töltött. Az egyiket a kezembe adta, a másikkal, a lábát maga alá húzva leült velem szemben a kanapéra, a kekszet kettőnk közé tette, és a legszebb, legédesebb hangján azt kérdezte: - Jól aludtál? – na most akkor duzzogjak, vagy ne? Ez egy komoly eldöntendő kérdés. Agyaltam is rajta pár másodpercig, amíg észre nem vettem, hogy megváltozik az arca, és mintha aggodalom ülne ki a vonásaira. Persze, hogy aggódik, te barom. Hisz egy egyszerű kérdésre nem tudsz válaszolni. Aggódik, hogy az a csöpp eszed is elment már. – Köszi, nagyon jól. Észre sem vettem, amikor felkeltél. – válaszoltam.  –Én is nemrég ébredtem. Úgy aludtam, hogy a nyálam is folyt. – mondta mosolyogva és belekortyolt a teájába.
Hogy én mekkora idióta vagyok, hogy elaludtam, miközben nézhettem volna… – Hová mész este? – csúszott ki a számon . Azonnal megbántam, mert egyrészt semmi közöm hozzá, másrészt  igazából nem akartam hallani a választ .A bögréje fölött csodálkozva rám pillantott. – Én? Nem megyek sehova. – leengedte a csészét, ezzel egy időben felhúzta a szemöldökét és kérdőn nézett rám. Úgy éreztem menten elsüllyedek szégyenemben. Kihallgattam a beszélgetését, és még számon is kértem. Ráadásul nem is megy sehova. Mit lehet erre reagálni? – Csak azért kérdezem, mert ha nincs programod, akkor átmehetnénk megnézni a többieket. – Szép próbálkozás. Gondolatban meg is veregettem a saját vállamat. Egy pillanatig nem változott semmi, és azt hittem nem úszom meg ennyivel, de aztán a gyönyörű szemöldök a helyére ereszkedett, és a szája sarka felfelé görbült. Olyan érzésem volt, hogy nagyon is tisztában van mindennel, csak nem akarja forszírozni a dolgot, vagy megkegyelmez nekem és nem akar beégetni. –Nem megyünk. – a hangja keményen csengett –Végre van egy nyugis, szabad esténk. Nem megyünk sehová és nem csinálunk semmit. Azon kívül, hogy szarrá verlek az összes létező játékban a Wii-n és betegre esszük magunkat sushival. – óóóóó ez a többes szám annyira jól esett, hogy eszembe sem jutott ellenkezni. Boldogan élném le a hátralévő életem úgy, hogy ő dönt, és minden kettőnkről szól. Nem is tudtam palástolni a boldogságom, vigyorogva dőltem hátra, és kortyoltam a teámba, ami mellesleg isteni volt. Egy kanál cukor, és tej. Pont ahogy szeretem.  Tudja, hogy szeretem. Az öt perccel ezelőtti depresszióm már a múlté. Itthon vagyunk, és itt is akar maradni, velem akar játszani és vacsorázni. Azt hiszem, az élet ennél szebb nem lehet.