Prologue

Sziasztok! Itt az első blogom bemutatója, remélem tetszeni fog. :) Egy kicsit hosszú lett, de remélem azért nem olyan rossz. ;)

Hát itt vagyok. Szinte hihetetlen az elmúlt fél év. Fel sem tudom fogni, hogy mindez velem történt meg, a kis, jelentéktelen Louisszal, aki soha nem érezte magát elég jónak semmiben.
Egy olyan családban, ahol egy rakás gyerek van, elég nehéz érvényesülni, még akkor is , ha te vagy a legnagyobb. A húgaim mindig nagy kihívások elé állítottak, de azt is éreztették velem, hogy csak addig vagyok biztonságban csípős nyelvükkel szemben, amíg nem adok okot arra, hogy porig alázzanak, ha kedvük tartja.
Ezért aztán kiskoromtól kezdve csak sutyiban énekeltem, nem szolgáltattam lehetőséget a cikizésre. Iskolába menet a biciklin, vagy este a kertben bóklászva. Persze anyukám, aki a világon a legjobb, meghallotta, vagy lehet, hogy már rég tudott titkos szenvedélyemről és benevezett egy iskolai énekversenyre. Egy hétig hisztiztem, hogy nem akarok elmenni, mert annyira féltem a kudarctól. Soha nem énekeltem mások előtt, és úgy éreztem,  nem is vagyok elég jó hozzá. Anyu nem győzködött, megvárta, amíg a bizonyítási vágy legyőzi a félelmet és két nappal a verseny előtt végre elhatároztam, hogy megpróbálom.
A versenyt megnyertem, bár a mai napig nem tudom, hogy  történhetett, onnan pedig egyenesen vezetett az út a középiskolai  musical előadásig. Amikor megkaptam a Grease főszerepét, még mindig nem hittem el, hogy van keresnivalóm a show-businessben .  Az iskola után ezer helyen dolgoztam, többek között pincérként is egy stadion bárjában.  Ott szólított meg egy ügynökség embere, hogy nem lenne-e kedvem elmenni egy castingra. Elmentem, sőt szerepet is kaptam, így indult színészi karrierem, ami egészen egy évig tartott. Közben egyre nőtt bennem az elhatározás, hogy énekléssel akarok foglalkozni.
Amikor századszor ment az X-Factor toborzó hirdetése a tévében, egy hirtelen ötlettől vezérelve elküldtem a jelentkezésemet, aztán egy hónapig nem történt semmi. Hetekkel később kaptam egy értesítést, hogy jelenjek meg a válogatáson. Hajnalban keltem, de mire odaértem, a sor három utcányira nyúlt a stúdiótól, és ahogy telt az idő, inamba szállt a bátorságom.
Mire bejutottam a mentorok elé, már bárhol akartam lenni, csak ott nem. Szerintem borzasztóan énekeltem, soha nem fogom megérteni, hogy kaphattam 3 igent, de onnantól felgyorsultak az események. A következő hetekben őrült módjára készültem, egész nap énekeltem, sőt még álmomban is, aztán eljött a második forduló.
Legalább kétszázan zsúfolódtunk be a kis színházi folyosókra. Csapatokra osztottak bennünket, és kaptunk egy listát, amiről számot kellett választanunk. Találomra választottam, fogalmam sem volt, mi volna jó az én hangfekvésemhez, vagy mi lenne az, amit a zsűri szeretne. Ezerrel gyakoroltam, fülessel a fülemben, járkáltam a folyosókon, ültem minden sarokban.
A klotyóba is énekelve mentem. Amikor beléptem, egy srác állt a mosdóknál. Ahogy előrehajolt a csaphoz, göndör fürtjei előre hullottak az arcába. Megtorpantam. A hangom is fennakadt. Amikor felegyenesedett és egy mozdulattal hátrafésülte a haját, belenézett a tükörbe, és rám fókuszált. Én is őt néztem, le se tudtam venni róla a szemem. Mintha földbe gyökerezett volna a lábam, meg sem tudtam mozdulni. A valaha látott legszebb smaragdzöld szempár nézett rám a tükörből, és a pillantása olyan átható volt, mintha belelátna a fejembe. Fülig el is vörösödtem.

 –Hello!- mondta meglepően mély hangon. 

–Szia. –nyögtem ki bátortalanul.

 Kéztörlőt tépkedett a tartóból, és miközben a kezét szárogatta, lassan felém fordult.–Harry Styles. –mutatkozott be, felém nyújtva a kezét.
Olyan furcsán és idétlenül éreztem magam. Tátott szájjal néztem őt, miközben megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, legalább annyira, hogy ki tudjam nyögni a nevem. Nagy nehezen lettem csak úrrá a zavaromon.

 –Louis Tomlinson.

A tenyerébe csúsztattam a kezem, ő pedig melegen megrázta. A kezünket néztem és mindent olyan furcsán érzékeltem, mintha lassított felvételként történnének a dolgok. Gyönyörű keze volt, hosszú formás ujjakkal, rajta vagy három gyűrű, ami meglepett. Ritkán fordul elő, hogy egy pasin jól néz ki, ha több gyűrű is van a kezén. De neki jól állt, mi több,  baromi jól. Felnéztem az arcába. A száját féloldalas  mosolyra húzta, és az arcán megjelent egy gödröcske. Megköszörülte  a torkát, de nem értettem,miért. Húzást éreztem a karomon, és akkor jöttem rá, hogy még mindig fogom a kezét. Te jó ég, de ciki. Gyorsan elengedtem, és én is megköszörültem a torkom. Nem mintha ettől jobb lett volna, de az ember annyira hülyén tud viselkedni ilyen helyzetekben.
- Te is azt a számot választottad, amit én. Ez jó kis verseny lesz. - mondta és lassan elfordult tőlem. A pultról felvette a lejátszóját és a zsebébe rakta. Szürke kardigánt viselt zöld pólóval, és egy mohazöld sapkát húzott a fejébe. Remek választás volt, még zöldebb lett  tőle a szeme.
Mosolyogva kisétált  és én még mindig ott álltam, lemerevedve, bénán. Az ajtóból visszanézett, kaptam egy biccentést, még egy féloldalas mosolyt és mély hangján egy „később találkozunk-ot” .
Azon kaptam magam, hogy nem tudom mennyi idő telt el, amíg érzékeltem a külvilágot, és el kellett gondolkoznom, hogy mit keresek ott, ahol vagyok.

                                                                      .......

Amikor kihirdették a továbbjutókat és én nem voltam köztük, úgy éreztem, egy világ omlik össze bennem. Az nem lehetséges, hogy itt és így érjen véget. Minden jóslatom valósággá vált. Nem vagyok elég jó. Persze hogy nem.  Száguldó gondolataim közé furakodott be egy hang, ahogy azt mondja- Harry Styles. –felkaptam a fejem. A kiesőket sorolták és megláttam őt. Ahogy az arca eltorzul, a gyönyörű zöld szemekbe hatalmas könnycseppek gyűlnek, és legördülnek a bőrén. El is felejtettem a saját nyomorom,  egyvalamit akartam. Odamenni hozzá és megvigasztalni. Persze nem tehettem. Nem is ismerem. Hogy venné ki magát, ha odamennék? És mit csinálnék? Nem ölelgethetek egy idegen srácot…
Harry felemelte a kezeit és beléjük temette az arcát. Nem titkolta, hogy sír. A vállai rázkódtak a zokogástól. Annyira megrázó volt, hogy eszembe sem jutott, hogy velem is ugyanez történik. Az én arcomon is csorogtak a könnyek, de inkább őérte, mint magamért. Iszonyatosan tehetségesnek tartottam, és teljesen elhibázottnak, hogy kiejtették. Nem csak azért, ahogy énekelt…van egy olyan kisugárzása, ami csak nagyon keveseknek. Egyszerűen nem lehet nem rá figyelni. Ha ő belép egy terembe, akkor mindenki észreveszi, férfiak, nők, gyerekek. Egy egész stadionnyi embert képes lenne magával ragadni. Hogy nem látják ezt a tisztelt x-factorosok? - kérdeztem magamtól. Körülöttem örömteli sikolyok és elkeseredett kiáltások váltakoztak, de számomra megszűnt a külvilág.
Percek teltek el, amíg mindenki fölött döntöttek. Akik továbbjutottak,azokat kiterelték a színpad mögötti területről és a csapatszobákba irányították őket. Mi pedig ott maradtunk összetörten, meggyötörve. Egy headsetes pasi jött le a színpadról és a tömeg lassan köré gyűlt. Mi történik? Egyikünk sem értette, de elcsendesedtünk. Neveket kezdett sorolni. Zayn Malik, Liam Payne, Harry Styles ,Sophia Wardman, Rebecca Creighton, Esther Campbell, Geneva Lane. Azt sem tudtam mi történik. Aztán meghallottam a saját nevemet. Louis Tomlinson. Hirtelen nem is tudtam, mit tegyek. Aztán a lábam megmozdult és előreléptem. Ott álltak négyen, én lettem az ötödik.  

 -Menjetek fel a színpadra. A mentorok beszélni akarnak veletek.
A lányokat az egyik, minket a másik oldalra tereltek és már mentünk is fel a lépcsőn. A reflektorok előtt ott ült a három zsűritag.

- Lányok,fiúk! Nagyon nehezen hoztuk meg a döntést arról, hogy nem folytathatjátok a versenyt. –reszketett a lábam, a torkomban dobogott a szívem.
Az agy egy csodálatos szerkezet, attól függetlenül, hogy nem volt egy épkézláb gondolatom, valahol hátul motoszkálni kezdett egy információ, hogy csak két csapatot juttattak tovább.

–Mivel mindnyájatokat nagyon tehetségesnek ítéltünk meg, most felajánlunk egy lehetőséget. De itt és most döntenetek kell, hogy éltek-e vele.

 Azt éreztem, hogy égeti a hátamat valami. Muszáj voltam megfordulni. Egyenesen belenéztem a gyönyörű zöld szempárba. Még mindig könnyektől fénylett, de az arcán halvány mosoly bujkált. Csak biccentett egy aprót, mire én is bólintottam. Nem voltak szavak, de tudtuk, hogy bevégeztetett.

– Úgy döntöttünk, hogy ha akarjátok, akkor csapatként folytathatjátok a versenyt.

 Felrobbant a világom. Üdvrivalgás, öröm, megkönnyebbülés. Csak ezt éreztem. Karok fonódtak körém, és mind együtt örültünk. Nem volt kérdés, hogy akarjuk-e. Bármit megtettünk volna, hogy ne legyen vége, hogy maradhassunk. Simon szólalt meg. 

–Ez egy lehetőség, ami egyszer adódik az életben, de ti fogjátok eldönteni, hogy éltek-e vele. Napi 10-12 akár 16 órát is dolgoznotok kell, hogy megálljátok a helyeteket a mezőnyben.

Nem hallottam amit ezután mondott. Csak arra tudtam gondolni, hogy megcsináltuk. Bent vagyunk.
A mentorok házára rengeteget készültünk. Tényleg kora reggeltől késő estig próbáltunk. Hamar kiderült, hogy Liam és Harry lesz az, akiken áll, vagy bukik a dolog. Annyira jól énekeltek, hogy mi, a többiek, csak csodálattal hallgattunk őket. Kiválasztottuk a számot, kidolgoztuk, hogy ki, mit énekel. Ezerszer próbáltuk el, de ezredszer sem untam meg Harry rekedtes, különleges hangját hallgatni. Éneklés közben behunyta a szemét, és megtöltötte érzelmekkel a dalt. Minden rezdülése együtt élt a zenével.
Amikor megtudtuk, hogy továbbjutottunk, már úgy öleltük át egymást mindannyian, mint a jóbarátok. De fogalmunk sem volt, mi vár ránk. Micsoda őrület veszi kezdetét és fordítja ki sarkaiból a világunkat.

                                                                     

Az utána következő három hónap úgy suhant el, mint egy pillanat. Amikor ez első élő adáson túl voltunk, biztosra vettük, hogy hamarosan mehetünk haza. Éreztük, hogy a többiek mennyivel jobbak nálunk. Aztán a második döntő után, amikor hazafelé indultunk a stúdióból, kisebbfajta tömeg várakozott hátul. Eszünkbe sem jutott, hogy ránk várnak. Amikor visítozni kezdtek, hátra is néztem, mert azt hittem jön valaki mögöttünk,akinek így örülnek. Csak akkor esett le a tantusz, amikor odaértünk a kordonhoz, és a visongás nem szűnt, kezek nyúltak felénk és a nevemet hallottam mindenfelől. Autogramot adtunk, mint a nagyok. Soha nem ismert érzés kerített a hatalmába. Rajongók! Ránk vártak! Híresek lettünk!
Ez persze még nem volt igaz, de következő egy hónapban úgy emelkedett a népszerűségünk, hogy nem is tudtunk lépést tartani vele. Három héttel később már fekete limuzinok vártak minket hátul és biztonsági őrök gyűrűjében jutottunk csak el hozzájuk. Több ezres tömeg gyűlt össze az adások után, és már nem mehettünk ki anélkül az utcára, hogy fel ne ismerjenek. Jó érzés volt, még nem nyomasztott bennünket, csak élveztük.
Amikor harmadikként kiestünk az X-Factorból, hirtelen hatalmas űr támadt körülöttünk. Nem tudtuk, hogyan tovább. Mi történik most? A gépezet csak úgy kiköp bennünket és itt a vége? Vagy van tovább ezután is? Ezernyi kérdés, bizonytalanság, és  félelem lett úrrá rajtunk. Aznap éjjel csak ültünk az apartmanunk nappalijában és hallgattunk. Egyikünk sem merte elmondani, hogy mire gondol.
Másnap minden lap címoldalán mi voltunk, és hihetetlenül nagy visszhangja volt a kiesésünknek. Tömegek mozdultak meg, az internet szinte forrt. Akkora nyomást gyakoroltak a készítőkre, hogy már a következő héten kiderült, nem kell hazakullogni, és visszamenni dolgozni, mert van igény a zenekarra. Lett menedzserünk, egy rakás ember csak körülöttünk sürgött-forgott. Fotózások, ruhapróbák,táncpróbák, énekórák, tévé interjúk, fellépések. A nap 24 órája is kevés volt. Szaladtak a hetek. Közben ki kellett költöznünk az X-Factor házból, és átmenetileg egy szállodában laktunk, de most jött el a pillanat, hogy valami normális lakásba költözzünk. Két lakást béreltek ki nekünk, egymástól nem messze. Az egyik három, a másik két személyes.
Az elmúlt hónapokban nagyon mély barátság született közöttünk, és furcsa volt, hogy holnaptól nem egy légtérben éljük az életünket. Görcsbe rándult a gyomrom a gondolattól, hogy reggel nem látom Harryt, amikor álomittasan kávét főz a konyhában. Tapintani lehetett a feszültséget a levegőben. Harry a száját rágta, az arcát dörzsölte, a haját turkálta. Aztán megtört a jég, Zane és Liam kijelentették, hogy ők együtt szeretnének költözni. Picit megkönnyebbültem, de nem teljesen. Már csak attól kellett tartanom, hogy Harry kijelenti, ő is megy velük. Titkon abban reménykedtem, hogy a kétszemélyes lakásba költözünk. Imádom a többieket is, és még magamnak sem vallottam be, miért is akarok csak vele élni, de ez volt minden vágyam. Ő nem szólt semmit, csak várt. A várakozás idegölő volt, de kiderült belőle, hogy Harry nem szándékozik harmadiknak csatlakozni a fiúkhoz.
Már csak Nialen múlt, hogy kihez csapódik. Végignézett rajtunk, aztán megállapodott a tekintete Harryn.
– Tudjátok, hogy mindegyikőtöket egyformán szeretem, és remélem nem lesz belőle harag….. Harry! Bocs, de úgy gondolom, ti meglesztek nélkülem, Louis majd főz rád, de ez a két szerencsétlen balfasz éhen hal, ha nem költözöm hozzájuk.
Egyszerre szakadt ki belőlünk a nevetés. Azt hiszem, én kicsit harsányabban kacagtam, mint ami indokolt lett volna, de nem bírtam magammal. Még a könnyem is kicsordult, és jó, hogy ráfoghattam a röhögésre. Amikor a tekintetem Harryre tévedt, ő is engem nézett. Együtt nevetett velünk, de a mosoly nem érte el a szemét. A szeme komoly volt, halálosan komoly. Mélyzöld volt, mint a tenger vihar idején, és szinte szuggerált. A lélegzetem elakadt, az arcom elvörösödött. Hiába éltem már fél éve a közelében, az ilyen pillanatokban, amikor ilyen áthatóan nézett, és éreztem, hogy a teljes figyelme rám irányul, úgy viselkedtem, mint egy dedós. Ez van. Pár pillanatig még nem engedte el a tekintetem, de ahogy csendesült a röhögés, és a többiek kiörömködték magukat az összeköltözés kapcsán, elfordította a fejét, mosolyt varázsolt az arcára, megölelte és megveregette a többiek hátát, és megfenyegette őket, hogy nem szabadulnak meg tőlünk ilyen könnyen.
–Attól, hogy olyan büdös a lábam, hogy az már vegyi fegyver, még nem kellett volna kikönyörögnötök a menedzsmenttől, hogy megszabaduljatok tőlem. Ráadásul így elbuktátok Louist is, aki a világ legjobb omlettjét csinálja. Barmok! - ezen újra röhögtünk egy sort, de úgy éreztem, titkon mindenki teljesen elégedett az új felosztással. Vagyis csak reméltem, hogy mindenki az…Harry is.
Amikor másnap összecsomagoltuk a cuccunkat, kiderült, hogy az elmúlt három hónap alatt egy áruházra való ruhát szedtünk össze. Többségünk csóró kis családból származik, ahol örültünk ha volt négy pólónk és két gatyánk. Most fejenként egy boltra való ruhát kellett bőröndökbe gyömöszölni, de először is szétválogatni. Öt pasi egy lakásban, ez elég ok arra, hogy egy tornádó epicentrumára hasonlított a pecó.
Végül sikerült mindent elvitetni az új címre, és elbúcsúztunk a srácoktól. Harryvel beültünk a ránk váró taxiba és elindultunk a közös életünk felé. Rettegés lett rajtam úrrá…