V.Fejezet

A turné három hónapja elszaladt egy szempillantás alatt, bár véget nem érő rohanásból állt. Háromnaponta más-más városban léptünk fel, de a köztes időben az utazáson kívül táncpróbák, énekórák és stúdiómunka váltották egymást. Eldőlt, hogy ősszel saját turnéra indulunk, így a koreográfus és a rendező is nekiveselkedett az előkészületeknek. Nehéz dolguk lesz, mivel mindannyian genetikailag vagyunk alkalmatlanok a táncra. Márpedig egy fiúbanda óriáskoncertjén elkerülhetetlen, hogy néhány tánclépést megtegyenek. De lehet, hogy mi leszünk a kivételek.
A srácokkal mára teljesen olyanok lettünk, mint egy család, ami igazán jó dolog, mert néha, nehezebb napokon olyan erővel tör rám az igazi családom hiánya, hogy fáj. Bármennyire hihetetlen, az X-Factor indulása óta nem jutunk haza, még egy hétvégére sem, és ha úrrá lesz rajtam a depresszió, nagyon nehezen veszek erőt magamon, hogy jópofát vágjak ehhez az egészhez.
A többiek mára teljesen elfogadták, hogy Harryvel elválaszthatatlanok vagyunk. Egy lépést sem teszünk egymás nélkül, mindig mellettem ül, és a buszban is evidens volt, hogy egymás fölött alszunk. Vagyis Harry alszik felül, mert ott jobban imbolyog az ágy, és ugye én egyáltalán nem bírom, ha valami mozog, zötyög, forog.
Azért nem teljesen problémamentes a dolog, mert a fiúk is érzik az állandó feszkót, ami valószínűleg belőlem árad. Zayn tett egy tréfás megjegyzést a kapcsolatunk mibenlétére, és a kettőnkről szóló pletykákra: - Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél! – Persze, irigy vagy, mert Louis csak nekem csinál szendvicset éjjel. De így jártál, amikor összeköltöztél a fingós Niallal. –ütötte el Harry egy poénnal a dolgot, de én éreztem, hogy volt éle a megjegyzésnek.
Egyébként az éjszakai szendvicsezések a napjaim fénypontjai. Nem is tudom, mikor, vagy hogyan kezdődött, de a lényeg, hogy mára komoly kis rituálét alakítottunk ki belőle. Ma is, a fellépés után, amikor a többiek már bebújtak a kis hálófülkéjükbe és elcsendesedtek, Harry mocorogni kezdett fölöttem, aztán derékból kihajolva elhúzta az odúm függönyét, és bekukucskált hozzám: - Hahó, alszol? – Persze sosem alszom, de néha úgy teszek, nehogy már azt higgye, hogy ébren várom, hogy szóljon hozzám.
 ( pedig DEEE ! ) – Mi van? – kérdeztem álomittasan, de kedvesen. – Nem vagy éhes?
- Hát eddig álmomban nem voltam az, de most, hogy felébresztettél, tudnék enni egy pár falatot. – közben lekászálódott az emeletről, és meztelen felsőtesttel behajolt a fülkémbe. Ilyenkor szoktam azon morfondírozni, hogy inkább bebújhatna mellém, és ötleteim is lennének, hogyan tudnám elfeledtetni vele az éhséget, de persze ezek mind csak álmok.
-Szendó?
 –Te csinálod?
– Hát, amit én csinálok, attól tuti nem fogsz büfögni.
–Akkor megint én… - válaszoltam duzzogva, de azért lekecmeregtem én is. Hátra osontunk a buszba, ahol egy pihenőrész van kialakítva. Kagylófotelek, egy asztal, és egy hűtő, aminek a felső polca, kérésemre, mostanában már mindig tele van pakolva kajával. Annyira gyors a tempó, hogy sokszor egyáltalán nincs időnk enni, vagy túl feszültek vagyunk ahhoz, hogy együnk. A többiek a bulik után egyből degeszre szokták zabálni magukat, de mi Harryvel bevezettük ezt a kis éjjeli pikniket. Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért, de nem találtam rá semmi más értelmes magyarázatot, csak azt, hogy neki is hiányzik a MI kis, közös életünk, a kettesben töltött esték.        

Készítettem neki egy szendvicset. Prosciutto sonka, cheddar sajt, saláta, majonéz. Úgy tudja enni, mintha egy Michlein csillagos séf főztjét kóstolgatná, néha még nyög is hozzá. – Hmmm….Te egy isten vagy Louis! Egyszer tényleg kell neked egy étterem. Ha beleuntunk, hogy világhírű fiúbandát játszunk, nyitunk neked egy menő éttermet London puccos felében.
- Persze, egy menő éttermet…És mi lesz az étlapon? Rántotta és szendvics? Desszertnek pedig palacsinta? – kérdeztem komolykodva, de azért a szemem mosolygott, és ezt ő is tudta. –Nem csak ezek. Addigra profi séf leszel. A bolognai spagettid is legendás, és a spéci grillfűszeres húsaid is. A karácsonyi pulykáról már ne is beszéljünk. Amit azóta is emlegetünk. Ugye? – Na itt már kirobbant belőlünk a nevetés, úgy kellett visszafognunk magunkat, hogy ne verjük fel a többieket. A híres karácsonyi pulyka, ami 5 órán át csücsült a sütőben, de olyan száraz és íztelen lett, hogy szerintem egy éhező afrikai sem tudná lenyelni. Ültünk az asztal körül , és mindenki szenvedett hogy ,hogy vágja, rágja el az ehetetlen cafatokat. Nem mertek szólni, mert tudták, hogy egész nap a konyhában melóztam, hogy igazi karácsonyi vacsora kerüljön az asztalra. Aztán végül Mr. Szívdöglesztő nem bírta tovább. Rám nézett a hatalmas zöld szemeivel és azt mondta: - Kedvenc séfem! Tudod, hogy a te főztöd nélkül élni sem tudnék, de ha nem csinálsz azonnal egy omlettet, itt halok éhen a karácsonyi asztalnál. – na erre persze mindenkiből kitört a röhögés, és elkezdődött a negyed órás szívatás, ahol bemutatták, ki hogyan köpte ki, dugta el a falatokat, és olyan arcokat vágtak, hogy én is szakadtam a röhögéstől. Nekiindultam, hogy keressek valami ehetőt a hűtőben. Ők is felálltak a borospoharaikkal, és követtek a konyhába. Liammel nekiálltunk a főzésnek, a többiek pedig sziporkáztak a sztorizásban. Végül szuper jól sikerült az este, a konyhapulton ettünk, grillezett zöldségeket, csirkét és krumplipürét. A Margaret néni receptjéből készült békebeli csokitorta viszont  hibátlan lett, és hatalmas sikert arattam vele.

Az ajándékbontás is remekül ment. Niall nagyon örült az öt ujjas zokniknak, amiken Garfield terpeszkedett, Zayn is meg volt elégedve a manikűrkészlettel, amit azért kapott, mert mindig rágja a körmét. Persze engem legjobban az izgatott, hogy Harry örülni fog-e az elmúlt hetekben, sutyiban lőtt fényképekből készült albumnak, de kár volt aggódnom, mert boldog volt, az egész arca ragyogott.
Az én nevem egy hatalmas dobozra volt ráírva, az ő kézírásával, és már akkor megremegett a kezem, amikor ölbe vettem. Gyönyörűen volt becsomagolva és még egy télapós masni is díszelgett rajta. Aztán, ahogy kibontottam, újabb dobozt találtam benne, abban egy kisebbet, és végül egy még kisebbet. A pici dobozka hófehér csillogó papírban volt, és rénszarvasos masnival volt átkötve. Már attól meghatódtam, hogy ennyit dolgozott az ajándékommal, nekem már ez is elég lett volna, hisz ez azt jelenti, fontos vagyok  számára. Amikor a dobozkát kibontottam, csak egy összehajtogatott lapot találtam benne. Meg is lepődtem, és nagyon kíváncsi lettem, mi lehet rajta. Igyekeztem, hogy a többiek meg ne lássák, mennyire izgulok, a kezeim úgy remegtek, mintha le akarnának esni. A lapon egy szállásfoglalás visszaigazolása volt. Kérdőn nézem fel Harryre. –Nyolc nap, májusban, all inclusive, Bora Borán, két fő részére. Azzal mehetsz, akivel szeretnél. – Mosolygott, a szemei hatalmasra tágultak, láttam, ő is izgul, hogy örülök-e az ajándéknak. Azzal megyek, akivel akarok? Legszívesebben kimondtam volna, hogy én veled, CSAKIS VELED akarok menni bárhová is, különben ez inkább száműzetés lesz, mint nyaralás, ha több mint egy hétig nem láthatlak. De persze nem szóltam egy szót sem, hanem minden erőmmel azon voltam, hogy boldognak lásson, hogy tudja, mennyire örülök. Az arcán furcsa mosoly játszott, de a szemei komolyak maradtak . Aprót biccentett. Nyeltem egy nagyot, és visszamosolyogtam. Az pedig a jövő zenéje, mikor és hogyan fogom megkérdezni, hogy eljönne-e velem …

És most itt az alkalom. Talán több nem is adódik. A turné vége rohamléptekkel közeledik, és ezzel az utazás is. Nem halogathatom tovább. Itt vagyunk, meghitt hangulatban, kettesben, ami ritka alkalom. El kell szánnom magam. Megköszörültem a torkom. – Úgy elszaladt ez a pár hónap, és a rengeteg szabadidőmben nem találtam senkit, akit magammal vihetnék a karácsonyra kapott nyaralásra. Ha nem untad még szarrá a burámat, eljönnél velem? – az utolsó két szónál elakadt a hangom. Annyira izgultam, hogy képtelen voltam normálisan beszélni . Harry felkapta a fejét, hatalmasat nyelt, az ádámcsutkája liftezett a nyakán. A pupillái kitágultak és látszott, hogy erősen gondolkodik, mit válaszoljon. Természetesen nemet fog mondani, és azon görcsöl, hogy ne bántson meg nagyon. A szívem majd kiugrott a helyéről, a pulzusom ezerrel dübörgött. –Számítottam erre a kérdésre… - Kezdtem lecsúszni a széken, és elsüllyedni szégyenemben. Hát persze, hogy nemet fog mondani. Egy könnycsepp próbált áttörni a szempilláimon, és minden erőmet latba vetettem, hogy megakadályozzam. - Jobban mondva négy hónapja várom, hogy feltedd. Ha nem tetted volna, akkor én álltam volna eléd, és már ezerszer elpróbáltam, mit fogok mondani. Azt, hogy ugye eszedbe sem jutott, hogy mással menj el?! Azt az utazást kettőnknek vettem, és reméltem, ezt te is tudod. – Mi??? Jól hallottam, vagy csak képzelődöm? Azt mondta, hogy eljön velem? A gyomromban a lepkék ezerrel száguldoztak, a szívem a torkomban vert. Ezt felfoghatnám valamiféle vallomásnak is, de persze nem teszem, bár Harry is borzasztóan zavarban volt, még a gyér világítás mellett is látszott, hogy lángol a füle, az arca, a szemei szinte fekete gyémántként ragyogtak. Akkor sem élhetem bele magam, hogy ez többet jelent, mint pusztán a szavak, amiket kimondott, akkor sem, ha az érzelmi iránytűm erőteljes kilengést érzékelt, és akkor sem, ha minden egyes sejtem arra vágyott, hogy valami jelet kapjon. Míg az érzéseim elragadtak, nem volt energiám az áruló könnycseppre figyelni, így végül utat tört magának és legördült az arcomon. Harry egy szempillantás alatt odaugrott, elém térdelt, és a hüvelykujjával törölte le. – Miért sírsz? Mi a baj? –kérdezte, az arcomat fürkészve. Egyetlen szót sem szóltam, csak ráztam a fejem. Nem szólhattam, mert ha csak résnyire is kinyitom a szám, akkor azonnal szerelmet vallok neki és könyörögni fogok, hogy ha nem tud viszont szeretni, akkor legalább tűrje el, hogy én szeretem. Nem bírom már a hazugságokat, a színlelést. Lehajtottam a fejem, mert a könnyek most már megállíthatatlanul ömlöttek . Az arcomat két tenyerébe vette, és kényszerített, hogy ránézzek. – Ne sírj! Kérlek. Nem bírom elviselni, ha sírsz, ha valami fáj. Tudom, hogy magányos vagy, és én is az vagyok, de hidd el, jó lesz. Elmegyünk és hatalmasat pihenünk egy csodálatos helyen.
- Odahajolt, és lecsókolta a könnyeket az arcomról. Olyan volt, mintha álmodnék. Az ajka olyan lágy volt, mint a tavaszi szellő, és olyan forró, mint a nyári nap. A lehelete hűvösre szárította a könnyeim helyét. Minden könnycseppet felcsókolt az arcomról, azt is, amelyik a szám felé vette az irányt. Azaz érzés kerített a hatalmába, hogyha most egy icipicit oldalra fordítanám a fejem, megcsókolhatnám. Hagyná, hogy megcsókoljam. Pattanásig feszültek az idegeim. Nem tehetem meg. És ha csak a képzeletem játszik velem? Ha ez csak egy rendkívüli baráti gesztus? Persze, hogy az. Hisz az imént mondta, hogy magányos, és azt hiszi azért sírok, mert én is az vagyok, és nincs kivel elmennem nyaralni. Próbáltam lélegezni, és megnyugodni. Már nem csókolt, de olyan közel volt az arcunk, hogy láttam a pupillájában az arany pöttyöket. A szájára tévedt a tekintetem. Mintha egész életemben arra vártam volna, hogy egyszer birtokba vegyem. Ő is a számat nézte és határozottan megváltozott a szituáció. Már mindketten szinte ziháltunk. Egy pillanatra azt hittem felém hajol, de aztán hátraereszkedett a sarkára. Az arcomat nem engedte el, hanem végtelenül gyengéden végigcirógatta.
- Minden rendben lesz. Megígérem! – nem volt már mit mondani. Végül is életem legszebb estéje ez, hisz azt mondta, mindig is úgy tervezte, hogy együtt megyünk Bora Borára. Elmosolyodtam, és nagy meggyőződéssel bólintottam.