Szóval a fiúk itt voltak tegnap este is, és hajnalig ültünk a teraszon. Niall és Harry gitároztak, én grilleztem a vacsit ( mint mindig ...) Liam és Zayn énekeltek. Persze ha Mr. Szívdöglesztő a mély, rekedtes hangjával bekapcsolódott a dalolásba, akkor csak őt lehetett hallani. Nem értem, hogy tudtuk eddig titokban tartani, hogy hol lakunk, de annyira jó, hogy úgy tölthetjük el ezeket az estéket, mintha normális fiatalok lennénk. Mióta véget ért az X turné, kicsit lazábbak lettek a hétköznapok. Felvettünk két kislemezt, készülnek az első album dalai. Rengeteget próbálunk, állandóan stúdiózunk. A táncpróbák a legmegerőltetőbbek, de azért, mert tényleg be vagyunk oltva tánc ellen. Mondjuk Mr. Szívdöglesztő még akkor is szexi, ha kétballábas, mert van valami olyan belső feszültség a mozgásában, mint a nagymacskáknak. Úgy érzed, bármikor felrobbanhat. Rengeteget idétlenkedünk a próbákon, a koreográfus két hét után felmondott, és a producerek csak nagy nehezen találtak valakit, akit végre mi is elfogadtunk valamelyest. Az új srác fiatal, tudomásul veszi, hogy utáljuk az egészet, és próbálja annyira lebutítani a mozdulatokat, hogy inkább nyegleségnek hasson a bénázásunk. Kívülről nézve akár még azt is mondhatnánk, hogy cool.
Esténként viszont több időnk van pihenni, és ez remek. Kétutcányira van egy kis pub, Serenade of a Sailor, az lett az új törzshelyünk. Joe a tulaj halálosan jó fej. Van egy kis beugró a pult mögött, ami nem látszik az utcáról, úgyhogy elég jól el tudunk szeparálódni, és nem jönnek oda percenként autogramot kérni. Mivel az utcára nyílik az ablak, Zayn bagózni is tud, ha kilógatja a fejét. Hetente legalább kétszer lenézünk és sörözünk egyet. Ez amolyan jó brit szokás, szinte kötelező. A meccseket azért nem ott nézzük. Harryvel vettünk egy hatalmas tévét, ami betölti a nappaliban a kandalló fölötti falat. Mivel nagy Manchester rajongók vagyunk, és Zayn is, ha meccs van, akkor előre bekészülünk popcornnal, üdítővel, kajával. Mondjuk volt már rá precedens, hogy egy bekapott gól miatt Mr. Szívdöglesztő feldobta a nagyvödrös popit, és a takarítónő még három hét múlva is talált belőle a lakás más-más pontjain, de azért ennyi belefér. A közös meccsnézések és sörözések kivételével általában kettesben vagyunk itthon, amit én borzasztóan élvezek. Olyankor mintha más emberek lennénk. Ha itt vannak a srácok, akkor persze megy az arcoskodás, ahogy az 5 pasitól elvárható, de ha magunk vagyunk, akkor semmi megjátszás, semmi színlelés. Harry egy nagyon komoly fiú, aki imád olvasni, szereti a romantikus filmeket, és a macskákat. Bár interjúkban mindig azt válaszolja a kedvenc filmes kérdésre, hogy a Harcosok klubja, de a valódi kedvenc az Igazából szerelem. Bármikor képes megnézni, és mindig tud rajta sírni és nevetni. Az ünnepek alatt legalább 4-szer néztük meg, és az a vicc, hogy én sem unom meg. Mondjuk főleg azért nem, mert közben nem a filmet nézem, hanem Harry arcát. Imádom, mikor az érzelmek hatalmas skáláját tükrözi vissza néhány perc alatt, annyira beleéli magát. Mióta hazajöttünk a turnéról, esténként belemélyed egy könyvbe, mivel az előtte lévő hónapokban nem volt alkalma olvasni, és legalább 10 könyv vár a sorára a szobájában az ágy mellett, kupacba halmozva. Most épp egy sci-fit olvas nagy lendülettel. Az L alakú kanapé rövidebb oldalán szeret feküdni, így nekem marad az a szerencsés helyzet, hogy a hosszabb oldalról pont őt látom a könyvem fölött. Nem is haladok az olvasással, néha annak is örülök, ha nem tartom fejjel lefelé. Aztán leteszi a könyvet, felém fordul és feltesz valami olyan kérdést, amiről hirtelen azt sem tudom, eszik-e, vagy isszák. Az olvasmányai által elszabadult gondolatok cikáznak olyankor a fejében, és rendkívül inspiráló, hogy mennyire érdekli a természettudomány, de nem idegen tőle a matematika sem. Nagyon gyors felfogású, szerintem remek ügyvéd lett volna, ha nem téríti el a terveitől az X-Factor. Mekkora szerencsém van, hogy eltérítette, és nem 30 év múlva, a válóperes ügyvédemként ismertem meg. Bár gondolom akkor is ugyanígy beleestem volna, mint vak ló a gödörbe.
Ma is hosszú napunk volt, próbáról tévéfelvételre mentünk, utána ruhapróbára, és végül interjúztattunk vagy másfél órán keresztül, mert bejelentettük a What Makes You Beautiful –t és akkora a sajtóvisszhang, hogy nem győzünk nyilatkozni, bár még egy hangot sem vettünk fel belőle.
Így aztán este, mikor végeztünk, Harry kijelentette, hogy nincs kedve még kocsmázni sem, menjünk haza. A többiek nemtetszésüknek adtak hangot, és szokás szerint Zayn vitte a prímet: - Mi van már megint? Komolyan olyanok vagytok, mint az öreg házasok! Fellőtték a hálósipkát? Már nem fér bele egy héten kétszer, hogy igyunk egy sört? Nem vagytok eleget kettesben?
- Ne vesd el a sulykot Zayn! – szólt rá Harry élesen – Ugye ezt nem gondoltad komolyan?! – zöld szemeiből sütött az indulat, ami elég ijesztő, mert őt nagyon nehéz kihozni a sodrából. – Bocs, persze, hogy nem, de azért néha megerőltethetnétek magatokat, hogy velünk is legyetek. Hiányoznak a közös esték. Ugye srácok? – nézett a másik kettőre, akik egyetértően bólogattak és helyeseltek.
– Nekünk is hiányoznak, és ugyanúgy szeretjük őket, mint ti. De ma nagyon fáradt vagyok, egyszerűen képtelen vagyok ébren maradni. Nincs más vágyam, csak hazamenni, lezuhanyozni, és eldőlni a kanapén. Kérlek, ne haragudjatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése