XII.Fejezet

 Nem voltam otthon egy éve, és amikor a házunk felé sétáltam, akkor öntött el a honvágy, de annyira, hogy könnyeket csalt a szemembe. Csendben csúsztattam a kulcsot a zárba és beosontam a nappaliba. Amikor a tévé előtt ülő húgaim megérezték, hogy valaki áll a hátuk mögött, visítva ugrottak fel, és mikor felismertek, még hangosabban sikoltozva ugrottak a nyakamba. A nagy zajra anyu rohant be a konyhából, és amikor meglátott, sírva borult a mellemre. Jó volt otthon. Egy hely, ahol nem csak én sírok.
Isteni volt a gyerekkori ágyamban aludni, a régi szobámban. Azt mondják, felnőtt fejjel hazamenni felér egy pszichiátriai kezeléssel, mert az ember le tudja tenni a felnőtt életét, és pár napra újra gyerek lehet, ami minden lelki problémára gyógyír. Eddig ezt hülyeségnek tartottam, de be kellett látnom, igenis így van. Az első este volt, hogy nem sírva aludtam el, és nem zihálva ébredtem ötször egy éjjel, hanem mélyen, pihentető álommal aludtam és reggel frissen, kipihenten ébredtem. Egész nap nem gondoltam a nyomoromra, csak játszottam a tesóimmal, segítettem anyunak, aki estére hatalmas vacsorát készített, mert az összes rokon bejelentkezett, hogy átjön, ha már véletlenül és váratlanul hazakeveredtem. Miközben egy mázsa krumplit pucoltatott velem, a szemüvege fölött gyanúsan méregetett. Éreztem a pillantását, és próbáltam mosolyogva visszanézni, de valószínűleg inkább vicsorra sikeredett, mert nagyot sóhajtott, a kezét beletörölte a kötényébe és odaült mellém a kis padra a konyhaablak alá. – Kicsikém! – simogatta meg a fejemet, ahogy csak ő tudja, amitől mindjárt öt évesnek éreztem magam. – Mi a baj? Mi történt? Miért szaladtál haza? – meglepetten és kicsit sértődötten húztam fel a szemöldököm. – Nem szaladtam haza Anya…
- Drágám! Ne haragudj. Nem akartalak megbántani. Úgy értettem, hogy az anyai szívem rögtön megérezte, ahogy megláttalak, hogy szenvedsz. Fáj a szíved. És tudom, hogy nem csak ezért jöttél haza, de úgy érzem, muszáj segítenem. Ha neked fáj, az nekem is ugyanúgy….ugye tudod?- A szavai eloszlatták a félelmeimet.
- Igen Anya. Szenvedek. Összetört a szívem és nem tudok rájönni, hogyan lehet szív nélkül élni. – a fejemet előrehajtottam, olyan nehéznek éreztem, mint egy hatalmas követ. Anyu az állam alá nyúlt a karjával, átölelte az arcomat és a mellére húzta a fejemet.
 – Harry? – csak ennyit kérdezett, de nekem minden idegszálam megfeszült, az összes hajam égnek állt, és nem akartam hinni a fülemnek. Felültem és a szemébe néztem.– Tessék?
 – Bocsáss meg, nem akarok a magánéletedben turkálni, csak kicsúszott a számon.
– Anya! Azt kérdezted, hogy Harry volt-e, aki összetörte a szívemet? – Most rajta volt a sor, hogy lesüsse a szemét.
– Igen. – mondta elhaló hangon. Még a nyakát is behúzta szegény.
 Olyan düh lett rajtam úrrá, hogy azt hittem felrobbanok. Hogy lehetek ekkora seggfej? Az anyám, aki érzi minden rezdülésem, nyitottan és kedvesen kérdezi, hogy Harry törte-e össze a szívem, és én kérdezek vissza sértődötten, ahelyett, hogy térdre borulnék előtte, és hálát adnék az istennek, hogy ilyen anyám van. Leejtettem a vállaimat, aztán összegörnyedtem, a fejemet az ölébe hajtottam, a karommal átöleltem a térdét, és kiöntöttem a szívem. Elmeséltem mindent, de mindent. A történéseket, az érzéseimet, a ki nem mondott vágyaimat, félelmeimet. MINDENT. Annyira csodálatos volt, hogy szavakkal le sem tudom írni. Mintha mázsás súlytól szabadult volna a lelkem. Végre elmondhattam valakinek, aki szeret, aki megért, aki vígasztal. Néha sírtam, néha nevettem, amikor arról meséltem, milyen jó volt a közös életünk, mielőtt minden elromlott volna. Csapongtam össze vissza, egyszerűen nem tudtam abbahagyni, ömlöttek belőlem a szavak. Anyu csak simogatta az arcom, hallgatott. Hol zsepit adott a kezembe, hol velem nevetett, ritkán belekérdezett a sztoriba. Nem tudom mennyi idő telt el így, de szerintem órák, mert a nap már lemenőben volt, mire felocsúdtunk. Most ezernyi kérdés tolakodott az elmémbe. – Honnan tudtad? Mióta tudod? És ha tudtad, miért nem mondtad? Miért nem figyelmeztettél? – anyu könnyedén az állam alá nyúlt és felültetett. Lesimította a kötényét, és látszott, hogy nagyon átgondolja, mit válaszoljon. Végre felnézett. Egy pillanatra összeforrt a pillantásunk. Benntartottam a levegőt, féltem attól, amit hallani fogok. – Kicsim! Körülbelül a válogató utáni nap óta sejtem, hogy az érzéseid nem csupán barátiak Harryvel kapcsolatban. Az idő múlásával pedig egyre biztosabban tudtam, hogy lassan és visszafordíthatatlanul beleszeretsz. A telefonbeszélgetéseink alkalmával szinte másról sem beszéltél, és minden második mondatod úgy kezdődött, hogy Harry. Aztán láttam a fájdalmat a szemedben egy tévéinterjúnál, amikor a barátnőjéről beszélt. Akkor nyertem bizonyosságot. Hosszú idő állt a rendelkezésemre, hogy megemésszem azt, hogy egy fiúba vagy szerelmes. De egy valamit tudnod kell. Akárkit szeretsz, biztosan megérdemli. Te nem vagy olyan ember, aki beleszeret valakibe, aki arra érdemtelen. Ha most úgy is érzed, hogy megbántott, hogy összetört és eldobott, biztosan van rá magyarázat. Nem engedted neki, hogy beszéljen az érzéseiről. A saját fájdalmadat és teóriáidat dédelgetted ahelyett, hogy elviselted volna az igazságot, még akkor is, ha az újabb tőrdöfés a szívedbe. Az igazság néha fáj, de mindig jobb, mint a kétség, vagy a hazugság. – felemelte a fejem, és  kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Nagyon büszke vagyok rád! Nem azért, mert sikeres vagy és népszerű. Azért vagyok büszke, amilyen ember lettél, és kicsit magamra is, mert úgy érzem, ebben részem volt egy picit. Bízz magadban, az érzéseidben. Ha fájnia kell, hagyd hogy fájjon. Ez elől nem menekülhetsz. De tudd, hogy mindig itt leszek, és ha úgy érzed, hogy támaszra van szükséged, én itt várlak majd. –utolsó mondatainál mindkettőnk szeméből kicsordultak a könnyek, de ezek az előző egymillióval szemben most jól estek. Megkönnyebbülést és vigaszt hoztak, nem szenvedést. Odahajolt és homlokon csókolt, mint kiskoromban. Én pedig átöleltem és addig szorítottam magamhoz, amíg szuflával bírtam.

A családi vacsora remekül sikerült. Jó volt olyan emberek között lenni, akik gyerekkorom óta ismernek, akik előtt nem kell megjátszanom a híres, nagymenő celebet, hanem egyszerűen csak én vagyok a kis Louis, aki minden családi eseményen énekel. Most sem volt másképp, este kilenckor már kezemben gitárral ültem a kanapén, és énekeltem, nemsokára pedig az egész társaság kórusban kornyikált. Teljesen feloldódtam a családi közegben és hetek óta először egy picit boldognak éreztem magam.
Phoebe lépett oda hozzám, és a fülemhez hajolt. – Azt hiszem téged keresnek. –Felnéztem rá, és ő az előszoba felé biccentett. Az arcán furcsa mosoly játszott. A gyomrom megremegett, azonnal tudtam, ki áll az ajtóban. Ledobtam a gitárt, és kiszaladtam . A család úgy elmerült a dalolászásban, hogy észre sem vették a hiányomat, csak anyuval villant össze a tekintetünk egy pillanatra. Bólintott, az arcáról leolvastam, hogy tudja mi történik, aztán odafordult a többiekhez és még hangosabban kezdett énekelni, hogy elterelje rólam a figyelmet. Kiléptem az előszobába, a bejárati ajtó nyitva volt, és ott állt ő. Térdig érő ballonkabátban, gallér felhajtva, alatta egy könnyű, fehér ing, és khaki színű csőnaci. A haja nem volt belőve, göndör fürtjei zabolátlanul tekeregtek a fején, ahogy én szeretem. Olyan gyönyörű volt, hogy szívem szerint csak álltam volna és nézem percekig. De a pillanat nem pont erre volt kitalálva. A vérem száguldott az ereimben, a fülem is zúgott tőle, a tenyerem izzadt, és egyáltalán nem hittem, hogy meg tudok szólalni. Hatalmas szemekkel nézett rám, a pupillái tenyérnyire tágultak, a szája szorosan zárva, a feje félig lehajtva, a kezei zsebre dugva . Látszott, hogy nagyon zavarban van. Egy pár másodpercig csak néztük egymást, próbáltuk felmérni a helyzetet.
- Khmm. Szia. – nyögte ki végre. Olyan mély volt a hangja, hogy inkább dörmögésnek tűnt, mint beszédnek.
- Szia. – léptem közelebb nagy nehezen, és én is zsebre vágtam a kezeimet. Legalább nem látszik, hogy tremoroznak.
- Nem akarok zavarni. Nem tudtam, hogy családi banzáj van nálatok. – nem nézett a szemembe, a lábával a küszöböt piszkálta – Csak abban reménykedtem, hogy itt végre beszélhetek veled anélkül, hogy valaki közénk állna, vagy beleszólna. – ennyi volt. Alulról felsandított rám, de nem fordította felém az arcát. Így is láttam, hogy teljesen elvörösödött. De azért ennyitől még nem enyhülünk meg, ugye?!
- Nem tudom Harry, hogy képes vagyok-e beszélni róla. –igazából nem ezt akartam mondani. Mellé akartam beszélni, hogy nem zavarsz, én se tudtam, hogy ma ekkora családi összejövetel lesz, és a többi, de annyi elfojtott feszültség volt bennem, és annyira fontos volt nekem, hogy esélyem sem volt arra, hogy magamban tartsam. - Nagyon szeretnék, de nem hiszem, hogy el tudok viselni több fájdalmat.
Abban a pillanatban felém mozdult, mire pislogtam már ott állt előttem pár centire. Fel kellett emelnem a fejem, hogy az arcába nézhessek. – Nem. Nem akarok fájdalmat okozni. Egy állat vagyok. Bocsánatot szeretnék kérni. Ha akarod, térden állva könyörgök a bocsánatodért.
- A bocsánat nem mulasztja el a fájdalmat. – mondtam szárazon, mert ezt is gondoltam. Lehet, hogy önző vagyok, de attól, hogy neki megbocsájtok, nekem nem lesz könnyebb túlélni.
Kivette a kezét a zsebéből és az enyémért nyúlt. Megfogta és megszorította. – Kérlek. Könyörgök. Engedd, hogy elmondjam, mennyire megbántam. Vagy ha erre nem vagy kíváncsi, akkor mondd, mit tegyek, hogy visszakapjalak. Értsd meg, nem tudok így élni. Annyira hiányzol, hogy belepusztulok. Azt is megértem, ha ez téged már nem érdekel, de ha egy csöppet is számít még neked a barátságunk, akkor engedd, hogy helyrehozzam. Kérlek… - olyan könyörgően nézett rám, ahogy még soha nem láttam. A szemeibe könnyek gyűltek, a kezei halványan remegtek, de az is lehet, hogy egész testében reszketett.
Nem tudtam, mit mondjak erre. Nem éreztem késznek magam arra, hogy egyszerűen megbocsássak, és fátylat borítsak arra, ami történt, mert a lényegemet bántotta meg, olyan helyrehozhatatlan károkat okozva, ami valószínűleg az egész életemre kihatással lesz. Egyelőre el nem tudtam képzelni, hogy valaha, valakiben úgy megbízzak majd, hogy kiadom az érzéseimet, hisz itt az élő példa, mennyire lehet visszaélni velük.
Amíg ezen gondolkodtam, anyu lépett ki a nappaliból, és mintha nem számított volna rá, meglepetten nézett ránk. Harry nem engedte el a kezem, nekem kellett kihúzni a tenyeréből. Anyu persze észrevette, és el is mosolyodott. Sajnáltam, hogy olyan következtetést vont le a dologból, aminek semmi köze a valósághoz.
- Harry! Úgy örülök, hogy te is meglátogatsz. Gyere beljebb kérlek, és vedd le a kabátodat. Kisfiam! Légy jó vendéglátó, és kínáld meg valamivel a barátodat. – ez utóbbi szót enyhén megnyomta, ami gondolom célzás volt nekem, hogy bármi is történt, attól még a szívemben elég nagy hely van fenntartva ennek a mocsoknak, és nekem is szükségem van rá, hisz jól érezhetően nem tudok túllépni rajta. Megerőszakoltam magam, és felnyúltam Mr. Szívdöglesztő vállához, hogy lesegítsem róla a kabátot, de ahogy hozzáértem, mintha áramütés ért volna, olyan érzés kerített a hatalmába. Anyu befordult a konyhába, így ő már nem látta, hogy milyen arcot vágtunk mindketten . Jó, tehát nem érek hozzá többet. Egyszerű, nem? Hát nem. Csöppet sem. El sem tudtam képzelni, hogy lesz ezután. Ahogy elnéztem Harryt, neki sem volt halvány fogalma sem.
A húgaim feje bukkant fel az ajtófélfa mellett, így esélyünk sem volt, hogy megbeszéljük a dolgainkat. Harry elé léptem, és a szemébe néztem. – Adj időt. Még nem tudok sem beszélni róla, sem eldönteni, hogy mit is akarok. Magam sem tudom. – beszívta az alsó ajkát és bólintott – Annyi időd van, amennyit csak akarsz. Csak annyit kérek, hogy mielőtt döntést hozol, még beszéljünk róla. Sok mindent szeretnék elmondani neked…
- Rendben. Ennyit megígérhetek. – most én bólintottam, aztán betereltem a nappaliba. A család kitörő örömmel fogadta, főleg a húgaim, és az unokatesók, akik egész este le sem tudták venni a szemüket Harryről. Irigy voltam rájuk, mert én nem nézhettem kigúvadt szemekkel, az halálosan ciki lett volna. A fejemben ezer gondolat cikázott, és képtelen voltam rendet tenni közöttük. Úgy döntöttem, egyelőre halogatom a dolgot, és hagyok időt magamnak, hogy megemésszem. Amit anyu mondott egészen új megvilágításba helyezte a történteket. Én is éreztem, hogy nem lehet így lezárni, és persze nem is akartam, csak kényszermegoldás lett volna részemről. De így, hogy képes volt utánam jönni, beállítani a családi házba, és ennyi vadidegen ember között énekelgetni, macskával az ölében, Margaret néni idétlen kérdéseire válaszolgatni, és még azt is eltűrni, hogy megcsípje az arcát, és rázza két oldalról, na, ez azért elég áldozat volt ahhoz, hogy megenyhüljek.
Éjszakára az én szobámat kapta meg, és mereven elutasította az ötletemet, hogy tiszta ágyat húzok neki. – Nem! Szó sem lehet róla. Nekem tökéletesen megfelel. Ha jól emlékszem aludtunk már egy paplan alatt, és nem panaszkodtam a szagodra. – a szeme mosolygott, a szája nem, mert igyekezett uralkodni magán, nehogy felhúzzam magam valamin. De ezen nekem is mosolyognom kellett, mert azonnal ezer kép ugrott be az együtt töltött napokról, és éjszakákról.