XLIV. Fejezet

Sziasztok!
Hálásan köszönöm azoknak, akik veszik a fáradságot, és írnak pár sort a részek után. Aki nem blogol, az nem tudhatja, mennyire kommentfüggők azok, akik ilyet írnak. Ha nincs visszajelzés, írni sem tudunk...
Szeretettel köszöntöm az új feliratkozókat, és kívánom, hogy elégedettek legyenek. ( nyugodtan komizhatnak is :P)

Nos.... itt az új rész. Izgulok. Kérlek most tényleg írjátok meg, mit szóltok hozzá. Tudnom kell, hogy tetszik-e...
Mindig aggódom, de most a szokottnál is jobban, hiszen sokan nem szeretik a változást. Remélem azért nem okozok nagy csalódást, és velem maradtok.
Kellemes hetet mindenkinek, és kitartás.... már csak egy hét ééééééééééés SZIGET!!!!

sok-sok puszi: Becca

XLIV. Fejezet

HARRY

A karomban tartottam, és hallgattam, ahogy elmélyül a légzése. Én vagyok a legboldogabb ember a világon. Megkaptam, az enyém. Senki nem veheti el, és bármit is kell kiállnom ezért a kapcsolatért, megéri. Szeretem. Annyira szeretem, hogy az elmondhatatlan. Holnap pedig hazamegyek a szüleimhez, és végre nekik is elmondhatom, hogy révbe értem. Vannak félelmeim, hogy nem fogják könnyen fogadni, és meg is értem őket. Ha én szülő lennék, és kiderülne, hogy a fiam meleg, biztosan elszomorítana egy kicsit. Nem azért, mert nem fogadom el a melegeket, hanem azért, mert félteném. Ez a világ kiközösíti és meghurcolja őket. Egy csomó társadalmi elvárásnak nem fog tudni megfelelni, hisz nem házasodhat meg, nem lesz saját gyereke, és egész életében valamilyen szinten kívülálló lesz, akire sokan úgy néznek, mint egy bogárra. De tudom a válaszokat, és bármi merül is fel bennük, én meg fogom nyugtatni őket, amennyire csak lehetséges. Louist pedig nagyon szeretik. Nem is lehet nem szeretni. Abban is biztos vagyok, hogy anyu már rég sejti, hogy többet érzek iránta, mint barátságot. Optimistán néztem az út elé.

Másnap reggel Lou szomorú szemekkel követte minden mozdulatom, amíg összepakoltam. A szívem elfacsarodott a gondolatra, hogy itthon kell hagynom ilyen hosszú időre. Nem tudtam, hogy fogom kibírni nélküle a három napot, és főleg a két éjszakát. Meleg kis testének hiánya már most fájdalmas érzéseket keltett bennem.
A búcsúzkodás egy rémálom volt. Csak öleltük egymást és ki nem mondott félelmeink szinte felemésztettek bennünket. Az elmúlt 5 nap maga volt a csoda, ezt mindketten éreztük, és rettegtünk, hogy vége szakad, ha beengedjük a külvilágot. De én tudtam, hogy többé nem hagyom, hogy bármi is közénk álljon, és ez a tudat erőt adott a cselekvéshez.
- Szeretlek Kicsi!  Ne félj, minden rendben lesz. Két nap és találkozunk. Hajnalban indulok, és mire ébredsz, már itt leszek melletted. – a mellkasomba fúrta a fejét, és olyan szorosan ölelt, ahogy csak tudott.
- Igen, minden rendben lesz….de akkor is nagyon nehéz. – a hangja megremegett, sírás fojtogatta. Az álla alá nyúltam, és felemeltem az arcát. Nem tévedtem. A gyönyörű kék szempár könnyekben úszott, és a vonásait fájdalom szőtte át. Lecsókoltam a könnyeit, össze-vissza pusziltam, ahol csak értem, és közben felemeltem a földről. A lábait a derekamra fonta, és a szája az enyémet kereste feldúltan. Megfordultam vele, és egy lépéssel nekitámasztottam az ajtónak. A száját faltam, a nyelvemmel bejutásért könyörögtem, amit azonnal meg is kaptam. Elmélyítettem a csókunkat, és közben a hátát simogattam. Annyira édes, nem tudok betelni vele. Készségesen félrefordította a fejét, hogy egészen átadja magát, és közben a hasamon éreztem, hogy izgalomba jön. Rajtam is feszült már a nadrág, és egy hajszál választott el attól, hogy felrúgjam a terveimet, és visszacipeljem az ágyba ruganyos kis testét, magam alá gyűrjem, aztán egész hétvégén ki se engedjem onnan.
Minden erőmre szükségem volt, hogy véget vessek az élvezetnek. Lassan elhúzódtam, egy apró csókkal zártam le az ajkát, aztán leengedtem magamon, és újra a mellkasomra húztam a fejét.
- Mennem kell. Túléljük valahogy. Én is rettegek, de nem akarom, hogy benned félelem legyen. Semmi nem választhat el tőled. Ugye tudod?
- Igen, mondtad már, és próbálok hinni benne. –válaszolta megtörten – Én is szeretlek. Nagyon vigyázz magadra, és hívj amikor csak tudsz. Ha odaértél, akkor azonnal küldj egy sms-t!
- Küldök sms-t, hívlak, és gondolatban itt leszek veled. – lefeszítettem magamról apró kezeit és nagy nehezen elfordultam tőle. Életemben nem gondoltam, hogy két napra elválni valakitől ilyen fájdalmat okozhat. Azt hiszem ezek szerint én még soha nem voltam szerelmes….

Az út közel 5 óra, és ezt azzal töltöttem, hogy engedtem az emlékeimnek, hogy válogatás nélkül megrohanjanak. Újra átéltem a megismerkedésünket, ahogy először néztem a kék szempárba a mosdó tükrében, és megmagyarázhatatlan vonzódást éreztem iránta. Aztán amikor megtudtuk, hogy kiestünk, és a szemünkkel egymást kerestük ismeretlenül is, majd az eufóriát, hogy csapatként folytathatjuk. Abban a pillanatban odafordultam, és ölbe kaptam, minden előzmény nélkül, és ő olyan magától értetődően fonta a nyakam köré karjait, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

Az első heteket, amikor nem értettem, hogy mi történik velem. Hogy miért akarok állandóan a közelében lenni, miért van hiányérzetem, ha nem vagyunk egy légtérben. Hogy szerettem az első, közös lakást a fiúkkal, amikor még minden olyan egyszerű volt, pedig sodort minket az élet ezerrel.
Aztán a végét, a kiesésünk utáni heteket, amikor rettegtünk, hogy hogyan tovább. Az örömöt, amikor kezdett körvonalazódni, hogy együtt maradunk, és a One Direction igazi zenekarrá növi ki magát. A tervezgetéssel töltött estéket, a jövőbe vetett hitünket, mindent átéltem újra.
A félelmet, amikor két lakásba költöztünk, és majd belehaltam a gondolatba, hogy Lou nem velem akar majd élni. Azt a boldogságot, amit akkor éreztem, amikor kiderült, hogy kettesben költözünk, a mai napig a gyomromban érzem, ha eszembe jut.
Az első esténket, amikor olyan zavarban voltunk, hogy azt se tudtuk, mihez kezdjünk magunkkal. Első heteinket, amikor óvatosan közeledtünk egymáshoz. Soha eszembe sem jutott, hogy Louis vonzódik hozzám. Én lopva lestem, ha a szobájában öltözött, és amikor először láttam meg meztelenül hátulról, akkor undorodva vettem észre magamon, hogy teljesen felizgultam.  Annyira összezavarodtam, hogy aznap este leittam magam, életemben először, és másnap csak arra emlékeztem, hogy Lou dugott az ágyba, miután összehánytam magam. Amikor belestem a takaró alá, és kiderült, hogy meztelen vagyok, újra elkapott a hányinger és a rettegés, hogy nem mondtam, vagy tettem-e valamit, amiből kiderül beteges vonzalmam. Félve léptem ki a szobámból, és ő mosolyogva fogadott, két aszpirinnel és egy bitang erős kávéval. Tényleg… soha nem kérdeztem meg tőle, hogy mi történt aznap éjjel. Elmosolyodtam, és megfogadtam, hogyha hazaérek, elmeséltetem vele.
Az utána következő hónapokat, amikor elnyomtam magamban az érzelmeimet, és próbáltam csak barátként viszonyulni hozzá, aztán a turnét, ahol éjjelenként a busz társalgójában éltünk „családi életet” mert annyira hiányoztak a kettesben töltött perceink.
Rám tört az emlék, amikor félve kérdezte meg, hogy elmegyek-e vele nyaralni, én pedig hetekig rágtam előtte a körmömet, mert nem mertem egyértelműen a tudomására hozni, hogy azt az utat kettőnknek vettem. Bora Bora. Az a sziget volt kapcsolatunk fordulópontja. Ott már éreztem, hogy nem csak én vonzódom hozzá. Együtt aludtunk, és mai napig sem tudom, hogy álltam meg, hogy reggel, amikor orbitális merevedését észrevettem, nem rántottam le róla a takarót, és vettem a számba azonnal. Annyira imádom, hogy olyan szemérmes, és magának sem vallja be a dolgokat. Ahogy a bungaló teraszán a zuhanyzóban álltam, alattomos szándékból teljesen meztelenül, úgy nézett, hogy kocsányon lógtak a szemei, és utána elég fura, görnyedt pózban indult befelé jegesteát csinálni. Majdnem utána kiáltottam, hogy a jégből a nadrágjába is tegyen.
Aztán másnap éjjel, amikor a bárból tartottunk hazafelé, ő azt hitte, az ital hatására tepertem le, és csókoltam ájulásig, de ez nem igaz. Mindennek a tudatában voltam, és csak a megfelelő pillanatra vártam. Meg kellett tudnom, hogy ő is érez-e irántam vonzalmat, és úgy gondoltam, ha nem, akkor ráfoghatom az italra a ballépésemet, és talán megmenthetem a barátságunkat.
De olyan finom volt, olyan kezes, és odaadó, hogy majdnem elfajultak a dolgok. Az ital rontott a helyzeten, mert nehezebben kontrolláltam magam. Kis híja volt, hogy nem tettem a magamévá ott, a homokon.
A másnap…. rémemlékeim egyike. Ébredés után néztem tiszta arcát, békés álmát, és megundorodtam magamtól. Úgy éreztem, kockára teszem a barátságunkat azzal, hogy egy kétes kimenetelű szerelmi viszonnyá alacsonyítom. 17 évesen annyira másképp képzeli az ember az életet. Akkor hittem benne, hogy a jó döntést hoztam meg, és véghezvittem eleve elvetélt ötletem. Aztán amikor visszamentem a bungiba, és Louisnak csak hűlt helyét találtam, összeomlottam, és két napig bőgtem, mint egy óvodás. Végiggondoltam az érzéseimet, letisztáztam, hogy ez nem pusztán múló szexuális kíváncsiság, hanem jóval több ennél. El akartam neki mondani, és megkérni, hogy próbáljuk együtt kitalálni mi zajlik bennünk, de olyan mély sebet ejtettem rajta, hogy nem állt velem szóba hetekig.
Akkor tudatosult bennem, hogy a fiúk is levették a viselkedésünkből, hogy mi nem csak barátok vagyunk, de nem gyűlöltek meg érte, csak engem azért, mert megbántottam Louist, aki tényleg nem érdemelte meg.
Amikor végre kiszedtem Zaynből, hogy Lou hazautazott az anyukájához, gondolkodás nélkül ültem fel a vonatra és mentem utána. Nem mérlegeltem, annyira elsodortak már az érzelmeim, hogy minden mindegy alapon álltam az ajtóban.
Visszaemlékeztem a csókra, amit azért kértem tőle, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg kifordul-e a világ a sarkaiból, ha az ajkunk összeér. És kifordult… A zavarodottságra, amit utána hetekig éreztem. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy valaki ilyen állati ösztönöket szabadít fel bennem, hogy ennyire birtokolni akarom, hogy legszívesebben elszöktetném, és egy világtól elzárt helyen leélném vele az életem. Időt kértem, és őrlődtem hónapokig. Mai eszemmel már látom, hogy vártam a csodát, hogy elmúlik a vonzalom, és újra egészséges leszek. Valamiféle betegségtudatot okozott a függőség, amit iránta éreztem.
Aztán eszembe jutott Lou kis játéka, ami végre kibillentett az apátiából. Megelégelte a várakozást, és én tálcán nyújtottam neki a megoldást. Bemutattam Elnek, aki első látásra belészeretett (akár csak én, ma már tudom) és úgy nézett ki, hogy alakul köztük valami. Aztán az elmérgesedő állapot, amikor nem tudtam mit kezdeni a dühömmel, és a fájdalmammal, hogy Lou máshoz tartozik. A turné időszaka, amikor bántottam, ahol csak tudtam. Aztán a végpont, amikor elkeseredésemben azt mondtam, költözzünk szét, és ő beleegyezett. Az este, amikor bejelentette, hogy talán Eleanorral kezd új életet. Elöntött az indulat, és olyat tettem, amit máig is bánok. Szinte megerőszakoltam, hogy megmutassam neki, én vagyok az igazi, én kellek neki. Maradandó sérüléseket okoztam, és másnap majdnem eszemet vesztettem. El sem tudtam képzelni, hogy hogyan tovább. És Lou?
Ő átlátott a szitán, rájött, hogy nem csak vele harcolok, hanem magammal is, és megmutatta, hogy ez már eldöntött kérdés. Ha bevallom, ha nem, akarom őt, mindennél jobban.
A beismerést, amikor az ágyában vártam, de megálltam, és nem nyúltam hozzá, hogy bebizonyítsam mindkettőnknek, ez nem pusztán testi vágy. Összeölelkezve aludtunk hetekig, de nem történt köztünk semmi, csak élveztük az áradó érzelmeket. Turné következett megint, ami egy szexuális izgalomban töltött álomnak tűnt csupán. Minden nappal jobban szerettem, végre elfogadtam, hogy egy férfi oldalán találom meg a teljességet. Alig vártam, hogy hazaérjünk, és végre beteljesedjen a szerelmünk.
A hazaérkezésünk utáni este, amikor először közeledtem hozzá szexuálisan, és ő megadta magát. Mindketten teljesen tapasztalatlanok voltunk fiúszex terén, és ő ráadásul olyan zavarba jött minden alaklommal, ha kezdeményeztem valamit, hogy úgy kellett felmosni a padlóról. De aznap este legyőzte a vágy, és olyat tett, amitől most is azonnal felizgulok, ha eszembe jut. Ahogy szó szerint térdre esett előttem, és a szájába vett, azt hittem az a kéj netovábbja. Istenem, az ember mindig azt hiszi, elérte a csúcsot, onnan már nincs feljebb. De ha kisüt a nap, és eloszlanak a felhők, kiderül, hogy számtalan csúcs vár még meghódításra. Én is így voltam Louval és a szexszel. Akkor azt hittem, átéltem a csodát, amit nem űberelhet semmi. Ettől úgy beparáztam, hogy én nem fogom tudni ilyen szinten kiszolgálni őt, kielégíteni a vágyait, mert kevés vagyok hozzá. Úgyhogy haladékot kértem, mert komolyan megijedtem a teljesítménykényszertől. Másnap pedig összeroppant a világunk. Egy félreértés miatt mindketten meg voltunk győződve róla, hogy a másik úgy döntött, nem vállalja a kapcsolatunkat. Ő úgy tudta, összejöttem egy lánnyal, és ezzel jeleztem neki, hogy nem akarok tőle semmit a továbbiakban, holott én csak az ő védelmében cselekedtem, mert megzsarolt a menedzsment. Részemről minden észérv amellett szólt, hogy Lou racionális döntést hozott, és Elt választotta. A családot, a hetero kapcsolatot, az én beteges vonzalmam helyett. Tudtam, hogy nekem nem kell más csak ő, és majd belepusztultam az utána következő napokba. Amikor hazajött Párizsból, és megtudtam, hogy elmélyült a kapcsolatuk, és hogy le is feküdt vele, olyan érzés volt, mintha elevenen tépték volna ki a szívemet. Kivert kutyaként kullogtam el a közös életünkből, félreállva, hogy megkönnyítsem neki a változást. Tudtam, hogy szeret, de azt hittem felülírta a dolgot, és eldöntötte, hogy a szerelem kevés indok az életre.
Olyan hónapok következtek, amire még visszaemlékezni is fájt. Csak a csupasz kín, éjjel, nappal, szüntelenül. Vártam, hogy az idő majd begyógyítja a sebet, de úgy tűnt, az inkább elgennyesedett, és lassan felfal minden élő szövetet. Gyötrődtem. Nem volt nap, amikor könnyebb lett volna. Ha láttam, akkor azért, ha nem, akkor azért aludtam el zokogva esténként.
Aztán a következő turnén, azaz éjszaka tolakodott elő az emlékeim közül, amikor Louis a macskáját kereste, aki nálam vert tanyát ismeretlenül. Akkor láttam meg a tetoválást a mellkasán, ami akkora döbbentet okozott, hogy nem voltam ura önmagamnak. Akkor derült ki, hogy talán mégis van remény, a dolgok nem feketék, vagy fehérek. Amikor magamhoz öleltem, éreztem rajta, hogy gyorsan ver a szíve és a sóhaját is hallottam, mint amikor egy tengerész végre révbe ér, a sok hónapos tengeri út után. Bennem is hasonló érzések kavarogtak, és alig tudtam türtőztetni magam, hogy ne rohanjam le, és ne boruljak térdre előtte, hogy fogadjon vissza. De éreztem, hogy benne is olyan mély sebek tátonganak, amiket nem szabad azonnal lezárni. Idő kell hozzá, hogy megtisztuljunk, és újra kezdhessük, amit tönkretettünk. A hazaérkezésünk utáni este, amikor El hathatós segítségével végre kettesben voltunk, soha el nem múló mosolyt csal az arcomra, ahányszor csak eszembe jut.
Megejtettem életem legnehezebb monológját, szerelmet vallottam neki, és a kezébe helyeztem a sorsomat. Aztán már csókoltuk egymást, olyan szenvedéllyel, ami mindent felperzselt. Törékeny kis teste, ahogy reszket a kezeim között, és megváltásért könyörög. Életem legmeghatározóbb szexuális élménye volt, hogy kiszolgáltam őt. Kielégítettem volna még ezerféle módon, bármit kérhetett volna, de az élet megint közbeszólt. Eleanor érkezett, de talán nem is baj, mert így még egy napunk volt, hogy lélekben felkészüljünk arra, amire nem lehet.
Másnap, miután a fiúknak is tudomására hoztuk, hogy összetartozunk, otthon, a kis lakásunk békés magányában vettem el a szüzességét, pontosan úgy, ahogy álmaimban elterveztem, két éven át. Olyan teljességet, és összetartozást éreztem utána, ami elszakíthatatlan itt a földi létben.  És ez csak öt nappal ezelőtt volt.
A többi csak vágy és vágy és kielégülés, aztán újra perzselő szenvedély, és teljes lelki megnyílás a másik előtt. Nincs már titok, nincsenek ki nem mondott szavak, csak ő meg én, és a szerelem.
Mikor elmosolyodtam, mert megérkeztem a jelenbe, arra eszméltem, hogy egy kamion száguld felém megállíthatatlanul, és kürtjének fájdalmasan bántó hangja szinte szétszakítja a dobhártyámat. A vezető arcát is tisztán láttam már, olyan közel volt. A szája sikolyra nyílt, teljes erővel nyomta a féket, és rettegés ömlött el a vonásain.