XLV. Fejezet

Sziasztok drága Olvasóim!

Hát ez a nap is elérkezett....
Itt a folytatás. Egész héten izgultam, nem hagytok-e faképnél az előző rész után. De még itt vagytok, sőt! Köszöntöm az új feliratkozókat és a "csendes" olvasókat is:)
Remélem ezután a rész után megírjátok, mi a véleményetek, ha már az előző után kaptam hideget-meleget. Ne hagyjatok kétségek között!!!
Kellemes olvasást, és jó hétvégét mindenkinek!
Puszillak Benneteket, és találkozunk a SZIGETEN!!! :))

xxx Becca

LXV. Fejezet

Egy hosszú, hosszú alagút és a végén olyan erős fény, ami elvakít. Csak ezt láttam magam előtt. Hirtelen nem is tudtam, hogy hol vagyok….
Aztán eszembe jutott, hogy egyszer Londonba mentünk apámmal, és ezen az alagúton hajtottunk keresztül. Jártam már itt, csak akkor nem én vezettem. Előkotortam a napszemüvegem a kesztyűtartóból, és mikor kiértem a fényre, lehúztam az ablakot. Gyönyörű idő volt, és ez a kedvemen is javított egy keveset.
Még mindig remegtek az izmaim az adrenalin-lökettől, ami akkor ért, mikor majdnem frontálisan karamboloztam egy kamionnal. Az utolsó pillanatban rántottam el a kormányt, és szerencsémre a szembe jövő oldal leállósávján el tudtam kerülni az ütközést. Utána lefékeztem, lassan áthajtottam a saját sávomba, aztán az első pihenőhelynél ittam egy kávét, és megpróbáltam ráncba szedni magam. Nagyon megijedtem. Nem is attól, hogy összetöröm magam, vagy esetleg meghalok, hanem attól, hogy Lou akkor egyedül marad. Megígértem neki, hogy minden rendben lesz. A szavamat adtam, amit be kell tartanom. Nem engedhetem, hogy az érzelmeim, vagy az emlékeim annyira hatással legyenek rám, hogy nem tudok odafigyelni a vezetésre. Az út további szakaszára bekapcsoltam a rádiót, és együtt énekeltem vele.
Dél is elmúlt már, amikor megérkeztem Holmes Chapelbe. Ez az a kisváros, ahol semmi sem változik. És én pont ezt szeretem benne. Az állandóságot, az otthont jelenti számomra.
A házunk elé kanyarodtam, és lassan kászálódtam ki az autóból. Elgémberedtek a végtagjaim, és megfájdult a derekam, mint mindig, ha sokat vezetek. Felnéztem az ablakokra, és láttam, hogy az emeleten épp akkor hullott vissza a függöny. Pár másodperccel később kivágódott az ajtó, és anyu robbant ki rajta. Már repült is felém. Alig tudtam elkapni, olyan elánnal ugrott a nyakamba.
- Kisfiam! Édesem! De jó, hogy itt vagy. – össze-vissza puszilt, az arcán könnyek záporoztak, és olyan erősen ölelt, hogy kiszorította belőlem a szuszt.
- Szia anyu! Én is örülök, hogy itthon vagyok. - csókoltam, ahol értem. Nagyon régen nem volt ilyesmire alkalmunk.
- Hogyhogy hazajöttél? És miért nem szóltál? Legalább telefonálhattál volna.
- Csak tegnap derült ki, hogy el tudok még szabadulni a turné előtt, és annyira megörültem, hogy el is felejtettem telefonálni. Csak siettem, ahogy tudtam, hogy mielőbb itthon legyek.
- Meddig maradsz?
- Hétfő hajnalban vissza kell mennem.
- Az két nap! Két teljes nap!- örvendezett, és még mindig nem engedett el. Hagytam, hogy csüngjön rajtam, ameddig csak akar. Igazából pont erre vágytam, mielőtt belekezdek jövetelem valódi okába.
Pár perc múlva, mikor már a szomszédok is kezdtek előbotorkálni, hogy megnézzék mi történt,
 (mondtam, hogy kisváros, itt minden hírértékű, pláne az, ha valakihez messziről érkezik vendég…)  anyu végre elengedett, és becibált a házba, nehogy az emberek elkezdjenek faggatni, mert akkor az első napunknak annyi is.
Apu a hátsó udvaron épp a benzinmotoros fűkaszával birkózott, és káromkodott, mint egy kocsis. Mikor felnézett a hátsó ajtóra, először nem is vett észre, visszafordult a gép fölé, megrántotta a zsinórt, és amikor nem történt semmi, eleresztett még egy cifra szitoksorozatot. Aztán megállt, koncentrált, újra felnézett, és amikor rájött, hogy nem hallucinál, tényleg én állok ott, eldobott mindent és hozzám sietett. Suta férfiölelésben forrtunk össze, és egymás hátát lapogattunk percekig. Mennyivel egyszerűbb ez a nőkkel, akik nem próbálnak másképp viselkedni, mint amit ösztönösen éreznek. Ez a nagy, férfias megjátszás egy csomó érzelemtől fosztja meg az embert. Ezért aztán odafordítottam az arcom, és jól összepusziltam aput, ahol csak értem. Meglepődött, de aztán ő is viszonozta, és amikor kibontakoztunk egymás karjaiból, elmorzsolt egy könnycseppet. Én meg úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre.
Anyu a kedvencemet főzte, kukoricás rizottót, és isteni csokis muffint sütött. Amíg elkészült a kaja, mi apával rendbe szedtük a fűkaszát, ami végül megadta magát, és döcögve beindult. Lenyírtuk a füvet a ház előtt, és közben váltottam pár szót a szomszédokkal, akik mind gratuláltak a naaagy, nagy karrieremhez. Szerintem egyikük sem látott még egy klipet sem a zenekartól, de azt mindenki tudta, hogy a kis Styles, baromi híres lett.

Ebéd után kiültünk a hátsó teraszra, és anyu isteni almás limonádét csinált. Még mindig emlékszik, mit, hogyan szeretek. Üldögéltünk, és semmitmondó beszélgetésbe merültünk. Nekem azon kattogott az agyam, hogyan kezdjek bele a mondandómba, nekik meg szerintem azon, hogy mikor rukkolok elő jövetelem valódi okával. Jól ismernek mindketten, kizárt, hogy ne érezték volna, hogy van valami a háttérben. Egy félórás időhúzás után apu előrehajolt a hintaágyban, a térdére könyökölt és megszólalt.
- Kisfiam! Én nem bírom tovább. Ne húzzuk az időt, az sose jó. Elő a farbával, essünk túl rajta! – tudtam, hogy itt a vége, most kell elmondanom, de szögesdrót nőtt a torkomba hirtelen.
Anyura néztem, aki bátorítóan mosolygott rám, átnyúlt, és megszorította a kezem.
- Kicsim! Akármi is az, mondd el! Tudod, hogy velünk bármit megoszthatsz.
- Őőőő. Khmm. Szeretnék elmesélni nektek valamit. Lehet, hogy elsőre nem fogtok neki örülni, vagy az is lehet, hogy mérgesek lesztek miatta. De kérlek, hallgassatok végig, és utána beszéljük meg a dolgot. Minden kérdésetekre válaszolok, és mindent megmagyarázok. … -sóhajtottam egyet - Nagyon nehéz ez most nekem, ezt vegyétek figyelembe lécci….- csak bólintottak mindketten, és kíváncsian néztek rám. Félrefordítottam a fejem, mert eleinte képtelen voltam a szemükbe nézni.
- Az elmúlt két év elszállt mintegy pillanat, és én nagyon hálás vagyok nektek, hogy lehetővé tettétek számomra, hogy valóra váltsam az álmaimat. Minden úgy alakult, mint egy mesében. És most még annál is boldogabb vagyok, mint amit valaha reméltem az élettől, mert végre társra találtam. Olyan társra, amilyenre mindenki vágyik. Nagyon szeretem őt, teljes szívemből, és remélem, hogy ti is elfogadjátok majd, akkor is, ha most nem fogtok felhőtlenül velem örülni. – mire ezt végigmondtam, és felnéztem rájuk, anyu összefont karokkal, teljesen bezárkózva dőlt hátra a hintaágyban, és apu is elég furcsán méregetett, a kezeit tördelve. Láttam rajtuk, hogy komoly erőfeszítések árán állják csak meg, hogy közbeszóljanak, de próbálják magukat tartani a kérésemhez. Az arckifejezésükből és a testbeszédükből viszont az derült ki, sejtik mit, vagyis kit fogok mondani ezután a bevezető után, és az, hogy nem boldogok tőle, nagyon enyhe kifejezés. Kicsit megdöbbentem, ennél sokkal elfogadóbbnak hittem a szüleimet. Lou édes arca lebegett a szemem előtt, szeretetteljes, tiszta lénye, és ettől megacéloztam magam, a szemükbe néztem, és hangosabban folytattam.
- Beleszerettem Louisba. Halálosan. Ő az életem. – éreztem, hogy ki akarnak csordulni a könnyeim, de nem engedtem nekik. A boldogságomat nem ronthatja el az sem, ha a szüleim meggyűlölnek érte, hogy meleg vagyok, és elfordulnak tőlem. Bármit feláldozok, és ezt már sokszor végiggondoltam magamban. Mégis, a közeledő fájdalom érzése megbénított. Nem akartam elveszíteni őket.
Nem tudtam többet mondani, egyszerűen elfogytak a szavak. Csak vártam, hogy ők mondjanak valamit, akkor is, ha az olyan lesz, mintha kitépnék a szívemet. Apu a kezeit morzsolgatta, de anyu teljesen ellenségesen méregetett.
- Azt mondtátok, bármit elmondhatok. És arra tanítottatok, hogy ha nem értem a másikat, akkor kérdezzek. Hát most kérdezzetek! – még tovább tartott a csend, és egyre nőtt a feszültség.
- Nincs egyetlen kérdésetek sem? Esélyt sem adtok? – kezdett elfúlni a hangom. Végül anyu nem bírta tovább. Leengedte a karjait és előrehajolt. Beszívtam a levegőt, és bent is tartottam, ahogy Lou szokta, ha stresszel.
- Miért most? –csak ennyit kérdezett.
- Nem tudom anyu, tényleg nem tudom. Egyszerűen így alakult….
- Ezt nem hiszem el. Hatalmasat csalódtunk benned fiam! – szólt apu elég halkan ahhoz, hogy tudjam, nagyon haragszik rám.
- Sajnálom. Ez nem az én döntésem. Nem okolhattok valamiért, amibe nincs beleszólásom.
- De van! – emelte fel a hangját anyu – Igenis van. Arra, hogy gyáva vagy, és így viselkedsz, nincs mentséged!