LX. Fejezet

Sziasztok!

Itt a következő rész, amihez jó olvasást kívánok mindenkinek. Sajnálom, hogy az előző rész így megviselt Benneteket, de sajnos néha ezt is meg kell írni, mert mint tudjuk az élet nem fenékig tejfel...
Remélem itt maradtok velem, és tudok még majd örömöt is okozni nektek.
Hálásan köszönöm azoknak, akik hajlandóak áldozni az idejükből arra, hogy visszajelezzenek. Mindenkinek egy virtuális ölelés!

<3<3<3 Becca


LX. Fejezet


Három napot töltöttünk el a száműzetésben, ami egyébként csodálatos is lehetett volna, ha nem nyomja rá a bélyegét a kilátástalanság. Csónakáztunk a tavon, amit első reggel megpillantva a lélegzetünk is elakadt, olyan gyönyörű volt. (Pete azt mondta, ne áruljuk el senkinek, hogy hol vagyunk. Ennél könnyebben betartható utasítást nem is adhatott volna, mivel fogalmunk sem volt róla.
Az érkezésünk utáni reggelen, tíz óra körül arra ébredtem, hogy valaki kopog az ajtón. Meghűlt a vér az ereimben, ahogy kikászálódtam az ágyból, mire Lou is rémülten emelte fel a fejét. Nagy levegőt vettem, ahogy kinyitottam a bejáratot. Egy kamaszfiú állt mosolyogva a küszöbön, biciklije a tornác előtt volt letámasztva, mögötte kis utánfutó csurig pakolva. Mr. Stylinson? – kérdezte a papírjára pillantva. Először azt hittem viccel, de mikor nem válaszoltam, a szemöldökét összehúzva nézett fel rám. – Meghoztam a rendelést  – próbált fényt gyújtani az agyamban. A háta mögé néztem, és jobban szemügyre vettem a csomagokat. Papírtasakok sora állt, szépen egymás mellé pakolva, az egyikből francia kenyér lógott ki, a másikból egy saláta levelei kandikáltak kifelé. Leesett a tantusz, hogy valószínűleg Pete gondoskodott róla, hogy legyen mit ennünk, amíg itt vagyunk.
- Őőőő…igen. Köszönöm. – biccentettem és tettem egy lépést kifelé, hogy segítsek neki behordani a szatyrokat. Mikor minden a konyhában állt felhalmozva a pulton, a fiú még mindig az ajtó előtt téblábolt, és nem létező kavicsokat rugdosott a deszkákon. Nem tudtam mit akar még, mikor Lou ellépett mellettem, egy ötfontost nyomott a srác kezébe, akinek fülig szaladt a szája, hangosan elköszönt, majd indiánszökdeléssel ugrabugrált a bicikliig, és széles mosollyal integetve kerekezett el az út felé. Döbbenten álltam, hogy hogy lehetek ekkora marha?!
- Olyan vagyok, mintha leszívták volna az agyamat… - közöltem Louval, aki szélesen elvigyorodott, és hátulról átölelt.
- Remélem a főzőtudományodat nem vesztetted el. Farkaséhes vagyok! – ezen én is elmosolyodtam végre, és kíváncsian álltam neki kipakolni a szatyrokat.)
Pecáztunk, de azt hamar feladtuk, mert a tétlen várakozás a halakra, túl sok teret engedett az előtolakodó gondolatoknak, félelmeknek, amiről szerettünk volna megfeledkezni.
Körbefutottuk a tavat, ami körülbelül 4 kilométer hosszan nyúlt a lankás dombok közé. A parton elszórtan állt egy-egy horgásztanya, de ilyenkor januárban minden kihalt volt a környéken. Második nap nagy havazás volt, amit a tornácon, a hintaágyból néztünk, meleg takarókba bugyolálva, forró teát szürcsölgetve. Esténként a tévét bámultuk, a kanapén összebújva.
Félelmeink gátat szabtak vágyainknak is. Hiába voltunk kettesben, és lett volna ezer alkalmunk, hogy szeretkezéssel oldjuk egymás feszültségét, mindkettőnkön éreztem, hogy képtelenek lennénk ellazulni. Mégis tettem egy félszeg próbálkozást este, hátha Lou másképp gondolja a dolgot. Mikor elmélyítettem a csókunkat, és a tenyeremet a csípőcsontjára simítottam, éreztem, hogy megfeszül alattam. Kinyitottam a szemem, picit elhúzódtam és a szemébe néztem.
- Ne haragudj Hazz, de képtelen vagyok rá. Úgy érezném, ez valami búcsúszeretkezés. Nem tudom megmagyarázni miért….de nem tudok szabadulni a gondolattól. – Könnyek gyűltek a gyönyörű kék szemekbe, a gyomrom összerándult.
- Semmi baj, kicsi! Én is valami hasonlót érzek, csak nem tudtam így megfogalmazni. – Elgondolkodtam, ahogy a szememmel szomjasan ittam be a vonásait. – Mindentől rettegek, és nem tudom, holnap mire ébredünk. De ha összeomlik körülöttünk a világ, én nagyon szívesen leélem az életem egy ehhez hasonló helyen, ha te velem leszel. Csak ezt ígérd meg, és megszűnik bennem minden félelem! – Nagy levegőt vett, hatalmasat sóhajtott, a két tenyerébe fogta az arcomat, és a száját az enyémhez érintette egy pillanatra.
- Bárhol, bárhogyan kell leélnem az életem, nem érdekel. Csak az, hogy melletted lehessek –válaszolta és a szemében a saját érzéseimet láttam viszont. Megnyugodva hajoltam az ajkára, és csókoltam olyan szenvedéllyel, amit az elmúlt napokban nem mertem megengedni magamnak.

A harmadik nap estéjén csörgött a telefon. Pete száma villogott a kijelzőn.
- Halló srácok! – az ismerős dörmögő hang a gyomromban vibrált, ahogy arra gondoltam, miért hív ilyen későn.
- Szia Pete! Van valami jó híred? – kérdeztem tőle, hátha egyből igennel válaszol, és akkor vehetek egy mély lélegzetet.
- Igen is, meg nem is. – Nem ezt akartam hallani. Lou keze az enyémre kulcsolódott, a teste feszülten remegett mellettem. – Nyomon vagyunk. Egy régi cimborám a titkosszolgálatnál segített egy kicsit. Közben a főnökség a nevetekben azt válaszolta a zsarolásra, hogy fizetnek, és a számláitokról le is emelték a megfelelő összegeket, hogyha esetleg azt is figyeli, akkor elaltassuk az éberségét. Holnap vissza kell jönnötök, mert az is feltűnő lenne, ha túl sok időre tűnnétek el. Kibéreltünk nektek két kis lakást, a ruháitokat átvitettem. Az összes többi cucc a központban van elzárva, hogy szétválogassátok. – Ahogy ezt kimondta, a gyomrom összeszűkült, a hangom elakadt, és megizzadt a tenyerem. A szétköltözésnek ez az erőszakos, és kegyetlen módja a torkomra forrasztotta a szavakat.
- Figyelj Harry! Muszáj ezt most kibírnotok. Ígérem, megszervezem, hogy a lehető legtöbb időt tudjátok együtt tölteni.
- Rendben Pete… de az nem ugyanaz – nyögtem ki fojtott hangon.
- Tudom – válaszolta. Hálát éreztem, amiért nem mondott többet. Nem kezdte elmagyarázni, hogy nem olyan nagy a baj, hogy észre se fogjuk venni, hogy túl lehet ezt élni, meg ilyenek, csak annyit tett, hogy megértően hallgatott.
- Mikor jössz értünk? – kérdeztem, mert le akartam tenni a telefont, hogy utat engedjek végre a könnyeimnek, amik már marták a szememet.
- Reggel kilenc körül ott vagyok – mondta, majd elköszönt és bontotta a vonalat.
Lou is hallott mindent, erről árulkodott szűnni nem akaró reszketése, és akadozó lélegzete.
Egy pillanatig még az ölembe ejtett kezemet bámultam, de aztán erőt vettem magamon, és ránéztem. Az ő arcán már patakokban folytak a könnyek, és ahogy ezt megláttam, a sajátjaim is kicsordultak, és gyorsan legördültek az arcomon, hogy az államról elrugaszkodva a combomra hulljanak. Kinyúltam, és az ölembe emeltem Louist. A nyakamba fúrta az arcát, aztán csak zokogtunk megállíthatatlanul, elsiratva álmunkat a közös életről, amiért annyit küzdöttünk, és most újra semmivé foszlott.

A visszatérés sem volt zökkenőmentes. Végletekig kikészült idegeink nehezen bírták a feszített tempót, és az adódó krízishelyzeteket. Nem az volt a baj, hogy dolgozni kell, a stúdióban eltöltött órák igazi felüdülésnek hatottak. A fiúk mindent elkövettek, hogy mosolyt csaljanak az arcunkra, és arról is gondoskodtak, hogy egymás közelében lehessünk. Az esték voltak borzasztóak. Egyelőre még telefonon sem beszélhettünk, se sms, se e-mail, semmilyen kommunikáció. Eleanor természetesen Louisval volt, ahogy megkértem, de gyanítom kérés nélkül is azonnal ott termett volna, ahogy tudomást szerez a visszatérésünkről. Nekem viszont nincs Eleanorom, így kénytelen voltam egyedül álomba sírni magam, ahogy nemrég, alig pár héttel ezelőtt, mikor még nem is álmodtam róla, hogy elnyerem Lou szerelmét.
Eltelt egy hét, a legmélyebb depresszióban, amit igyekeztem titkolni Louis elől, bár sejtettem, hogy jobban ismer, mint saját magamat. Tulajdonképpen meg sem lepődtem, mikor egyik este anyu állt az ajtóban, aztán szó nélkül a nyakamba borult, és sírva fakadt. Jó hogy vigasztalni jött….
Bár meg kell hogy mondjam, ha valaki más bánatát látod, olyanét, akit szeretsz, akkor olyan erőtartalékokat tudsz mozgósítani, amiről nincs is tudomásod. Anyut akartam megnyugtatni, eloszlatni a félelmeit, és mosolyt csalni az arcára, ezért szépen levezettem neki, amit magamnak képtelen voltam megfogalmazni.
- Ne sírj anyu! – mondtam neki, miközben lenyomtam a székre a konyhában, és nekiálltam kávét főzni.  – Minden rendben lesz. Megszokjuk ezt is. Amíg szeretjük egymást, addig semmi baj nem lehet. Jövő héten elutazunk síelni, Pete volt olyan rendes, hogy kiharcolta nekünk. Utána meg beindul a következő turné, ott is együtt leszünk. Egyébként is egész évben utazni fogunk, és idegen helyen amúgy is csak sutyiban tudunk együtt lenni, ez semmit sem változik. Kibéreltem egy kis lakást Los Angelesben, ott remélem eltölthetünk egy kis időt kettesben, de van két alkalmazott, aki egyébként is segít megszervezni, hogy néha eltűnjünk pár napra a nyilvánosság elől. Egy év alatt lecseng ez az egész, és akkor majd találunk valami köztes megoldást a helyzetre. Hátha a menedzsment is engedékenyebb lesz, ha addig működik a dolog. – Mire mindezt felsoroltam, magam is ledöbbentem, hogy meg tudom én erről az oldaláról is közelíteni a dolgokat.
- Igen szívem! Így kell ehhez hozzáállni, de megszakad értetek a szívem. Lou hogy van? A telefonban annyira idegesnek tűnt. – Kikerekedtek a szemeim.
- Felhívott? – persze, tudtam…csakis ő hívhatta fel, hogy jöjjön azonnal, de mégis meglepő volt – Mit mondott neked?
- Csak annyit, hogy szerinte szükséged van rám. – Lehalkította a hangját. – Miért nem hívtál fel? –kérdezte szemrehányóan.
- Anyu! – mondtam én is enyhe nehezteléssel a hangomban – Nem vagyok már gyerek. Meg kell birkóznom a helyzettel. Csak egy kis időre van szükségem. – Az arcomra simította a kezét, és mikor apró puszikkal halmozott el, éreztem, ahogy elragadnak az érzéseim. Egy anya érintése mindig ugyanazt váltja ki az emberből, mindegy hány éves valaki. Újra az a kisfiú voltam, aki az anyja karjai között engedi el magát. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, aztán egy sóhajjal megadtam magam. A mellkasom összeszorult, aztán kitört belőlem a zokogás. Magához ölelt, aztán felállított. Összekapaszkodva mentünk a kanapéig, ahová leült, én pedig összekucorodtam mellette, az ölébe hajtottam a fejem. Sírtam, csak sírtam belé kapaszkodva, ahogy a fejemet simogatta, és ő is velem gyászolt.

Közben aláírtuk a szerződésmódosítást, ami felért egy kínzással. Végigolvasva a tízoldalas fogalmazványt, ami innentől az egész életünket szabályozza, a mély döbbenettől a gyilkos indulatokig minden átfutott rajtam. Még azt is leírták, hogy havonta öt éjszakát biztosítanak, hogy kettesben legyünk, kivéve a turnék időszakát, ahol hetente egyet szerveznek meg nekünk. Természetesen, ha a körülmények úgy adódnak, akkor ettől eltérhetünk. Megkérdeztem, hogy pozitív, vagy negatív irányba, de nem kaptam kielégítő választ. Nem volt mit tennem, felhívtam Robint, aki azonnal a kezébe vette a dolgokat és a család ügyvédjét bízta meg, hogy utazzon fel Londonba, átnézni a szerződést. Az öreg Tom egyetlenegyszer sem húzta fel a szemöldökét, amiből arra következtettem, hogy Robin mindenről felvilágosította, és volt olyan körültekintő, hogy egy holtig tartó titoktartási nyilatkozatot is aláíratott vele, bár erre semmi szükség nem volt. Legalább 30 éve ő intézi a család ügyeit, a jó hírneve és gáncs nélküli jelleme egyébként is elegendő lett volna.  A sokat látott jogásznak sikerült kiharcolnia kisebb engedményeket, és kategorikusan kijelentette, hogy nem írjuk alá, ha bizonyos pontokat nem vesznek ki belőle. Mikor nem akartak beleegyezni, akkor megfenyegette őket, hogy az érvényben lévő szerződésünk lejárta után pert indítunk ellenük rabszolgatartás és a személyiségi jogok korlátozása okán, mire azért a legkényesebb kérdésekben sikerült megegyeznünk. Ha ő nincs, még arról is gondoskodnak, hogy valaki az ágyunk mellett álljon, amikor együtt vagyunk. Annyira lehangoló volt az életünket tíz oldalban rendszabályozó, mindenre kiterjedő, és ezzel együtt megalázó dokumentum aljára írni a nevemet, hogy azt elmondani nem tudom. Mikor végre végeztünk, ők fellélegeztek, mi pedig egymásra néztünk Louisval, és szavak nélkül vallottunk szerelmet. Már tíz napja nem voltunk kettesben, de hála a frissen aláírt szerződésnek, kaptunk egy órát, ott az irodában, hogy végre magunkra maradjunk.
- Kicsi! – tört fel belőlem, amikor becsukódott az ajtó, és ő még mindig annyira messze állt tőlem, hogy szinte fájt a távolság. Azonnal mozdult, átrepült a szobán, és a karjaimba vetette magát. Csókoltam, ahol értem, az arcát, a száját, a nyakát. Sós könnyeit éreztem az ajkamon, de erőszakkal összeszorítottam a szemeimet, hogy kizárjak mindent, és csak az érintésre, az illatára koncentrálhassak. Szükségem volt rá, különben nem élem túl ezt a napot.
- Harry! – suttogta, és kis kezei a nyakam köré fonódtak. Felemeltem a földről, ő a derekamra kulcsolta a lábait, aztán feltettem az asztalra és még közelebb bújtam hozzá.
- Annyira hiányzol! Beledöglök esküszöm! – nyöszörögtem a bőrébe.
- Te is édesem! Minden nap, minden percében. – Válaszolta, és nagyot sóhajtott, ahogy az ujjaimmal a hátát simogattam. – Már csak egy hét és elmegyünk síelni – tette még hozzá, szerintem azért, hogy magába is lelket öntsön.
- Igen. Számolom a perceket – mondtam, és közben a szája felé vettem az irányt az ajkaimmal.
Mikor végre megcsókoltam, olyan érzés volt, mintha a föld nyílt volna meg a lábaim alatt. Szinte belezuhantam a jól ismert, és mégis oly fájó hiányt keltő tapasztalásba. Minden sejtem azon dolgozott, hogy közelebb kerülhessen hozzá. Ez abban nyilvánult meg, hogy a nyelvem a szájába siklott, a tenyerem a fenekébe markolt, és magamhoz húztam, amennyire csak tudtam, a testem pedig hihetetlen görbületeket produkált, hogy a legnagyobb felületen összesimulhassunk. Halkan felnyögött, amitől száguldani kezdett a vérem. A kezei a hátamra vándoroltak, és ő is maga felé húzott, bár képtelenség lett volna, hogy még jobban összetapadjunk. Én is felnyögtem, az ujjaimmal végigcirógattam a gerincén, aztán a hajába túrtam, így kényszerítve rá, hogy picit megbillentse a fejét, és én teljesen kisajátíthassam a száját.
- Kívánlak! – nyöszörögte, ahogy utat engedett zabolátlan ajkaimnak.
- Óóóó…kicsi! Istenem! Belepusztulok, úgy vágyom rád – suttogtam a szájába, aztán csak csókoltam kifulladásig.
 Egy pillanatnak tűnt csak, mikor halk kopogás kényszerített, hogy visszatérjünk a földre, az álomvilágból, ahová menekültünk.
-  Srácok! Öt perc – mondta Pete a folyosóról, és újra hálát éreztem iránta, amiért nem akkor szólt, mikor lejárt az időnk. Kínkeservesen kibontakoztunk az ölelésből, és kényszeredetten eltávolodtunk. Zavarban voltunk, ami újszerű érzés volt. Már jó ideje nem kellett átélnünk hasonló szituációt. Louis oldotta meg a dolgot, ahogy mindig. Félszegen rám mosolygott, ahogy a nadrágunkat próbáltuk eligazgatni feszülő ágyékunkon, aztán rám kacsintott. Ez volt az a momentum, amikor végre valami olyat éreztem, ami már nagyon, nagyon hiányzott. Játékosságot.
Évekig műveltük ezt az ipart, félbehagyott mondatok, kétértelmű célzások, és épphogy megtörtént érintések zűrzavarában, amíg rá nem jöttünk, hogy mi nem barátok vagyunk. Most újra itt az ideje, hogy megtanuljunk közvetlen érintkezés nélkül kifejezni a szerelmünket, egy-egy apró jellel adva a másik tudtára, hogy belül semmi sem változott. Ő meg én, még mindig ugyanaz a szerelmespár vagyunk, mint két hete. A gyomromban ébredezni kezdett a legfontosabb érzés, amire szükség van a túléléshez: a remény.