LXIII. Fejezet

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm a több, mint 50.000 megtekintést, higgyétek el, álmomban nem gondoltam volna, hogy ezt valaha elérhetem.
Szeretném nektek egy különleges résszel meghálálni, hogy itt vagytok velem rendületlenül, olvassátok, szeretitek a történetemet, és írtok nekem, amivel életben tartjátok ezt a blogot.... Addig maradunk, amíg úgy érzitek, szívesen olvassátok tovább.

Még egyszer mindent köszönök, és jó olvasást kívánok!

Puszi:Becca

LXIII. Fejezet

Úgy ébredni, hogy Lou meleg kis teste simul a karjaimba olyan örömmel töltött el, hogy egy pillanat alatt kiment az álom a szememből. Igyekeztem, hogy minél tovább nézhessem békés, gyönyörű arcát, meg-megrebbenő szempilláit, figyelhessem édes szuszogását, ami annyira hiányzott az elmúlt hetekben. A feje a karomon pihent, az arca olyan közel volt, hogy egy idő után bebandzsítottam, és megfájdult a szemem. Átváltottam a kezére, és gyönyörű, hosszú ujjait vizsgálgattam. Először nem értettem, hogy a reggeli merevedésem miért feszül hirtelen még erősebben, de mikor engedtem, hogy a gondolataim magukkal ragadjanak, rájöttem, hogy arról fantáziálok, hogy ezek a finom, ügyes ujjak belém hatolnak, és feszítenek. Felnyögtem, mire Lou kinyitotta a szemét, és  rám fókuszált. Elmosolyodott, mikor felfogta, hol van, és kivel, aztán közelebb bújt, hosszú combját rám pakolta, és szintén erőteljes merevedésével mit sem törődve a derekamhoz simult.
- Jó reggelt! – morogta, miközben apró puszikkal szórta be a mellkasomat. A haja lágyan cirógatott, ahogy előre hullott a homlokán.
- Szia kicsi! – válaszoltam, és igyekeztem elhessegetni a képeket, amik még mindig fogva tartották az elmém. Nem mondhatom neki, nem akarom erőltetni. Megmondta, hogy megteszi majd, ha készen áll rá. Mondjuk azóta összeomlott a világunk, de sebaj. Majdcsak sor kerül erre is. Elmerengtem azon, hogy mennyire irtóztam még a gondolatától is, hogy én legyek a passzív fél, most pedig már szó szerint vágyom rá, hogy Louis végre a magáévá tegyen. Soha ne mondd, hogy soha….

Reggeli után rászántuk magunkat, hogy elmenjünk síelni, ha már egy ilyen csodálatos helyen vagyunk, egy köpésre a pályáktól. Felöltöztünk, összekészítettük a felszerelést, és nekiindultunk a rövid útnak. Nappal persze még véletlenül se értünk egymáshoz, sőt igyekeztünk elkerülni az embereket. A vastag sapka, a síszemüveg és az összefogott hajam segített az álcázásban.
Lou síléceket cipelt, amik szabályos időközönként szétnyíltak a kezében, amin én rendszeresen felnevettem, ő pedig durcás arcot vágott, amíg megelégeltem a dolgot, a kezébe nyomtam a snowboardomat, és elvettem tőle a rakoncátlan léceket. A liftekhez érve felkapaszkodtunk egy kosárba, és vidáman élveztük a hosszú utat, amíg lengedezve emelkedtünk a csúcs felé.
Ittunk egy teát, mielőtt belevetettük magunkat a síelés örömeibe. Bőven elmúlt már dél, mikor a sörözőben megebédeltünk, aztán kiültünk egy kicsit a napra. Épp kezdtem elszundikálni, mikor valaki mellém lépett.
- Harry Styles?! – Egy vékony hang sipítva ejtette ki a nevemet, én pedig éreztem, hogy megmagyarázhatatlan düh kerít a hatalmába. Erőt vettem magamon, egy műmosolyt villantottam a lányra, és kelletlenül feltápászkodtam egy közös fotóra. Ha ennyivel megúsztuk volna, az maga lett volna a paradicsom, de persze erre semmi esélyünk nem volt, mivel Louis sok mindenre képes, de a láthatatlanná válást még gyakorolnia kell.
- Louis! – visította a rajtam csimpaszkodó lány barátnője, és csapot-papot otthagyva (például engem, a levakarhatatlan rajongóval, akit le kellett volna fotóznia...) elindult Lou felé, akinek nagyjából grafitszürke lett az arca. Nyugtató mosolyt küldtem felé, ő pedig beletörődően állt kötélnek a közös fotóhoz. Lebuktunk. Estére az egész világ tudni fogja, hogy hol vagyunk. A nagyobb baj az, hogy nem csak ennyi lesz a hír, hanem az, hogy kettesben.
Ezután a kis közjáték után már kevesebb lelkesedéssel indultunk a sípályára, és tényleg csak rutinból csúszkáltunk, hogy elteljen még egy kis idő. Megbeszéltük, hogy 4-kor hazamegyünk, és délután megnézünk egy jó filmet. Épp azon agyaltam, mit válasszak, mikor egy erős lökést éreztem, aztán kiderült, hogy a deszkám elakadt egy kiálló kőben, én pedig magatehetetlenül repülök egy szép széles fatörzs felé. Kapálózni kezdtem,- minden lassított felvételként történt körülöttem-, mégsem tudtam megakadályozni a becsapódást, maximum kicsit eltéríteni a röppályát, és így csak a jobb lábam csapódott a fának, de az teljes erőből. Alighogy földet értem,  Lou fékezett mellettem a hóban, és már csatolta is le a léceit, hogy sikoltozva odarohanjon, és azt kérdezgesse, jól vagyok-e. Még én sem tudtam. Próbáltam leleltározni a végtagjaimat. Mindenem megvolt, és mozgott, bár a lábam rohadtul fájt, és a fejem kóválygott.
- Nyugi kicsi! Egyben vagyok. Semmi baj! – Igyekeztem megnyugtatni, és időt nyerni, mert éreztem, hogy most nem tudnék lábra állni.
- Hazz! Édesem! Mi történt? Miért tértél le a pályáról? Azóta kiabálok, mióta a hegy tetejénél kicsúsztál egy tábla mellett.
- Én? Lejöttem a pályáról? –kérdeztem döbbenten. Felültem (Louis kis segítségével) és ahogy körülnéztem, láttam, hogy valóban jó messze vagyunk a kijelölt övezettől.
- Nem vettem észre… el voltam gondolkozva – mondtam még mindig csodálkozva a történteken.
- Biztos, hogy jól vagy? –kérdezte aggódva, és az arcomat fürkészte, amiről már levette a szemüveget.
Ebben a pillanatban két piros-sárga overallban érkező hegyimentő csúszott mellénk, és élénken érdeklődtek, hogy mi történt. Lábra vergődtem, mert nem akartam, hogy bevigyenek a kórházba kivizsgálásra. Határozottan állítottam, hogy nincs bajom, csak meghúztam a lábamat. Nagy nehezen meggyőztem őket, hogy adjanak egy kis fájdalomcsillapítót, és kaptam egy diclofenac-os kenőcsöt, hogy azzal kenegessem, majd átkísértek a pályán keresztben, teljesen szabálytalanul, hogy mielőbb elérjük a kis utat, ami hazavezet. Addig tartottam magam, amíg el nem tűntek a szemünk elől, de akkor összegörnyedve fogtam a térdemet, és káromkodtam, mint egy kocsis.
- Ó hogy a rosseb vinné el! A kurva életbe! Bassza meg! –  Lou eldobta a léceket, és azonnal odaugrott. Az arcán igazi félelem suhant át, és már bántam, hogy így elengedtem magam.
- Jézusom! Ennyire fáj? Miért nem engedted, hogy ellássanak?  Visszahívom őket! – Már indult volna utánuk, de elkaptam a kezét.
- Kicsi, NE! Semmi baj, csak kiment a térdem. Gyerekkorom óta nem először. Tudom mit kell vele csinálni, nincs nagy baj, csak kibaszottul fáj. Segíts a házig, aztán beveszem a bogyót, bekenem, és jegeljük. Jól leszek! – Láttam rajta, hogy nem nyugtattam meg teljesen, de azért megadóan bólintott, és a hónom alá fordult, hogy átvegye a súlyom egy részét, és megtartson a gyenge oldalon. Lábujjhegyen bicegve és összeszorított fogaim között szitkozódva jutottunk el a házig, ahová beesve elterültem a kanapén, mint egy rongybaba, míg Lou visszament a szanaszét hagyott sílécekért és a deszkámért. Nagyon hamar visszaért, biztosan futott egész úton. Leráncigálta a gönceimet, ami nem volt egyszerű, mert a térdem már bucira dagadt. Bevettem az erős fájdalom csillapítót, amit adtak, bekentük a cipót, ami a térdem helyén éktelenkedett, aztán Lou kiment, és az eresz mellől jó nagy jégdarabokat tört le, hogy aztán összezúzva zacskóba tegye, konyharuhába csavarja, és rászorítsa sajgó végtagomra.
Végül tényleg filmet néztünk, de Loura bíztam a választást, mert én így is, úgy is a csillagok háborúját láttam csak a szemem előtt, olyan fájdalmaim voltak. Végül nem tudom, hogy a gyógyszerek, vagy a kín ütött-e ki teljesen, de álomtalan alvásba menekültem.
Este volt már, mikor felébredtem. Óvatosan megpróbáltam megmozdítani a lábam, és meglepetten konstatáltam, hogy nem fáj annyira. A duzzanat is egész szépen lehúzódott, hála Louis gondos ápolásának, és a több kiló jégnek, amit elborogatott rajtam, míg én aludtam, mint akit agyonvertek. Végül őt is elnyomta az álom, és a feje félrebillent a támlára, ahogy elaludt. A kezében szorongatott zacskóból az összes hideg víz szépen kifolyt a kanapéra, úgyhogy az volt az érzésem, nem csak a lábam fáj, de már inkontinencia problémáim is vannak. Mikor rájöttem, hogy nem pisiltem be, csak vizes a matrac, megkönnyebbültem. Nagyot sóhajtva ébresztgettem Louist, mert attól féltem, a segítsége nélkül még nem fogok tudni lábra állni.
- Kicsi! – suttogtam neki, és megsimogattam az arcát. Azonnal ébredt, és ijedten nézett rám, mikor rájött, hogy elaludt. – Mi a baj? – kérdezte rekedten.
- Nincs baj, csak eláztattuk a kanapét – mondtam mosolyogva, ő pedig hirtelen felült, hogy megnézze a balesetes bútordarabot.
- Bassza meg! – nevetett fel.
- Először azt hittem, bepisiltem – mondtam én is nevetve. Felugrott, aztán nekem is segített lábra állni, és kikísért a fürdőbe, mert valóban nagyon kellett már könnyíteni magamon. Egy törölközővel felitatta a nagyját, amit ki tudott szuszakolni a kárpitból, aztán begyújtott a kandallóba, hátha akkor hamarabb kiszárad. Visszavitt a konyhába, és nekiállt vacsorát csinálni. Gyönyörű szendvicseket kreált, és hozzá kakaót, amit imádok. A térdemet befásliztuk az elsősegélycsomagban talált gumis pólyával, amitől sokkal jobban szuperált. Így már nem is fájt, csak ha mozgattam, de majdnem egyedül is tudtam közlekedni egy székre támaszkodva. Megértettem a nagyit, aki gyűlölte a járókeretet, mikor eltörte a lábát. Baromi nehéz magad előtt taszigálni valamit, mikor te magad is alig állsz a lábadon.
A fürdés egy tortúra lett volna, ha nem a világ legcukibb pasija az enyém. Levetkőztetett, letekerte a fáslit a térdemről, aztán a hónom alá furakodva besegített a kádba, úgy hogy én fél lábon ugráltam. Nagyon édes volt, ahogy átszellemült arccal, határozottan adta az utasításokat. Átment ápolónőbe, és nagyon komolyan csinálta. Csak halványan mertem mosolyogni, nehogy észrevegye, és kiessen a szerepéből, mert annyira élveztem a pátyolgatását, hogy rettegtem, nehogy abbahagyja. Beültem a kád meleg vízbe, amit előkészített nekem. A súlytalan lebegés nagyon jól esett sajgó izmaimnak. Bár az eséstől csak a térdem ment láthatóan tropára, de azért minden porcikámon éreztem az összezúzottságot. Louis benyúlt a víz alá, de mielőtt beleélhettem volna magam, hogy a tervei megegyeznek az én piszkos fantáziáimmal, finoman megfogta a vádlimat, és kiemelte sérült lábamat a vízből, majd egy törölközőre fektette a kád szélén.
- Nem tesz jót neki a meleg víz! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig csak bólintottam, mert nem tudtam válaszolni, úgy elragadtak az érzelmeim. Az életem semmit nem érne nélküle. Ilyen szerelem jó, ha egyszer adódik az életben. Meg is fogadtam, hogy soha nem adom a fel a küzdelmet, mindent megteszek, hogy meg tudjuk őrizni.
Lemosdatott, végtelen aprólékossággal. Ahogy finom kis kezei siklottak a testemen, lehunytam a szemem, és csak élveztem a kényeztetést. Mikor az intim részekhez ért, elakadt a lélegzetem, és pillanatok alatt országos merevedésem lett. Elmosolyodott, de nem nézett az arcomra, csak lehajtott fejjel dolgozott tovább. Szabálytalan légvételei azonban durván leleplezték. Mikor a combjaim közé nyúlt, és finoman a fenekemre simította a tenyerét, így jelezve, emeljem meg a csípőmet, éreztem, hogy a gyomrom összerándul. Hihetetlen izgalommal vártam, hogy vajon mi sül ki a szituációból. Készségesen felemeltem a derekamat, és a bal lábamat, amin támaszkodtam, a kád falának döntöttem, hogy gond nélkül hozzám férjen. Mikor habfürdőt nyomott a kezére, aztán aprókat lihegve felém nyúlt, tudtam, hogy az ő fejében is ugyanaz motoszkál. Óvatosan simított végig a belső combomon, amitől jól láthatóan megrándult a farkam, és a fejem lehanyatlott egy pillanatra. Halkan felnyögtem, pedig nagyon nem akartam semmi jelét adni fokozhatatlan izgalmamnak.
Mikor az ujjai a fenekembe siklottak, és mosdatni kezdett, azt hittem felvinnyogok. Annyira intenzív volt az érzés, sürgető a vágy, hogy alig tudtam uralkodni magamon. Lassan körbesimogatta az ánuszomat, nekem pedig tehetetlenül elnyílt a szám, és zihálni kezdtem.
- Hazz! – nyöszörögte, mire kinyitottam a szemem. A kék íriszek hatalmasra tágulva viszonozták a pillantásomat. Nem hagyta abba a masszírozást, pedig már nem volt indokolt, csak nézte az arcomat, miközben ügyes, finom ujjaival az őrületbe kergetett. A péniszem meg-megugrott a hasamon, míg végül fehér cseppeket hullatva jelezte, hogy elértem a vágy következő fokára. Lou is lihegett, óhatatlanul lesiklott a pillantása, és beharapta az ajkát, mert a látvány őt is feltüzelte. Összeszorítottam a fogaimat, nehogy könyörögni kezdjek. Éreztem az ujjait, ahogy egyre nagyobb nyomást gyakorolnak az izmaimra, de nem akart belém hatolni, inkább csak kínozott, vagy előkészített….ezt nem tudtam eldönteni. Végre a másik kezébe vette a farkamat, és előrehajolt. Az ajkai olyan forrók voltak, éppen száradó, hideg péniszemen, hogy hatalmasat nyögtem.
- Kicsi! Istenem! – nyöszörögtem, ahogy a hajába merítettem az ujjaim, hogy rászorítsam a fejét feszülő szerszámomra. Miközben a szájával az extázis felé űzött lankadatlanul, az ujjai épp a záróizmom ellazításán serénykedtek. Mikor úgy ítélte meg, hogy már olyan mélyre süllyedtem a vágyban, ahonnan nincs visszaút,  leöblített és csak utána hatolt belém óvatosan. Nem volt fájdalmas, csak furcsa. Hetek óta erre vágytam, és nem tudom mire számítottam, de enyhe csalódást éreztem. Feszített, és inkább kellemetlen volt, mint izgalmas. Mikor teljesen bennem volt az ujja, Lou nem mozdította többé. Az ajkával megszorított, és erősen szopni kezdett, amitől ívbe hajlott a testem, és minden izmom megrándult. MINDEN IZMOM….. és ebben a pillanatban elöntött az újfajta gyönyör, amit soha nem tapasztaltam azelőtt. Lüktető kéjhullám söpört át rajtam, ahogy rászorítottam az ujjára. Hangosan nyögtem, káromkodtam, és erősebben tartottam a fejét, míg egy perc múlva éreztem, hogy közeledik az extázis. Most nem néztem mit művel, hanem szorosan lezártam a szemeimet és csak arra figyeltem, ami a testemben történik. Lou lassan megforgatta az ujját, ezzel egyszerre tövig a torkára engedett, majd megszívott, és nyeldekelni kezdett. Újabb impulzus hátul, újabb szürcsölés elől.  A gyönyör olyan erőteljes volt, hogy szinte eszméletemet vesztettem. A két pontból kiinduló gyűrűző élvezet maga alá temetett és hosszú ideig rázta a testemet.
Mire magamhoz tértem a döbbenetből, Louis finoman lenyomta a csípőmet a víz alá, megnyalta a szája szélét, és mindentudó mosollyal hajolt az arcom felé.
- Üdv a klubban! – suttogta vigyorogva, én pedig a nyakánál fogva erősen magamhoz rántottam, és eszementen csókolni kezdtem.