LXIV. Fejezet

Sziasztok!!

Kitört az őszi szünet, és beköszöntött vele a tél :(( Gondolom ti sem örültök neki, ahogy engem is félig depresszióba dönt ez a pocsék idő, ezért a Sinister tegnap esti része után (tudom, hogy rövid, de ott kellett elvágnom, bocsánat), hoztam nektek egy hosszabbat ide, és igyekszem A tanítvánnyal is, ígérem.
Köszöntöm az új feliratkozókat, köszönöm a "szerettemeket" és külön köszönöm a kommenteket. Nem tudjátok, de ahogy fogynak, úgy érezzük, mi akik blogot írunk, hogy már nem érdekel senkit a sztori. Hiába vagytok itt sokan, és olvassátok örömmel, csak megszokásból már nem írtok egy szót sem, nekünk a visszajelzések hiánya érdektelenséget mutat, ezért elbizonytalanodunk, hogy egyáltalán van-e értelme folytatni. Ha szeretitek, ezt, vagy akár Dreamynél a Love & Paint, kérlek tegyétek meg, hogy néha írtok egy sort, hogy megnyugtassátok labilis idegeinket.... Ha pedig már nem elég érdekes a sztori, akkor azt írjátok meg.....

Kellemes szünetelést, és jó olvasást!

xxxBecca

LXIV. Fejezet

Reggel nem rémálomból, hanem rémálomra ébredtem. Lou fojtott hangját hallottam a nappaliból, és bár csak szavakat tudtam kivenni a beszélgetésből, rögtön tudtam, hogy mi történt. Mikor belépett a szobába, az arckifejezése csak megerősítette a gyanúmat.
- Lebuktunk. Tele a net a tegnapi képekkel. El úton van ide, hogy készüljön pár fotó, amivel majd ellensúlyozni lehet a pletykákat. Hála Istennek Kendall épp Amerikában van, de már most látszik, hogy neked lesz még egy mented a hegyekben, mert kénytelen leszel a barátnőddel is síelni, nem csak velem. Kurva életbe! – káromkodott mérgesen, de azért közben bebújt mellém a paplan alá, és hozzám simult. Átöleltem, és nyugtatóan puszilgattam a fejét.
- Semmi baj. Minden rendben lesz.
- Persze, de nem hiszem el, hogy kibaszott négy napot nem lehet nyugalomban eltölteni sehol a világon. – a hangja elkeseredett volt - Hogy van a lábad? Ha kiderül, hogy baleseted volt, még ma hazareptetnek bennünket.
- Hááát…. jobban van, a duzzanat szépen lehúzódott, és jobban tudom mozgatni is, de az biztos, hogy nem tudok síelni, de még járni se nagyon.
- Nem is kell. Mivel csak El jön hozzám, a mai nap úgyis arról fog szólni, hogy vigyorogva pózolunk a hóban. Te addig pihensz, és akkor holnap lesz még egy nyugis napunk, mielőtt vissza kell mennünk az őrültek házába. – A gondolatmenete logikus volt, de ismerve az életünket, nem mertem beleélni magam.
- Oké! Remekül hangzik. Ha hozol be egy lavór jeget mielőtt elmész, akkor estig kihúzom vele.
- Persze. Reggeli után megyek, és faragok neked egy jégszobrot! – mondta, és elnevette magát. Annyira édes, mikor ilyen vidám. Szeretem benne, hogy a legképtelenebb helyzetekben is megőrzi a humorát.
Kiszaladt, majd a jól bevált reggeliző tálcával tért vissza, amin palacsinták voltak felhalmozva , meg dzsem, pulykás szendvicsek és narancslé. Összesimultunk és egymás szájába adogattuk a falatokat. Tisztára, mint a nászutasok. Szeretem.
Minden úgy történt, ahogy Lou eltervezte. Megérkezett El, aki hajnal óta úton volt szegény, hogy eleget tegyen a menedzsment elvárásainak. Szó nélkül, mosolyogva tűrte a tortúrát. Még örült is, hogy láthat bennünket.
- Jaj srácok, annyira sajnálom! Mikor éjjel felhívtak, úgy megijedtem, hogy majd frászt kaptam. Nem is tudtam már visszaaludni.  Nem hiszem el, hogy a világ minden zugában van egy 1D rajongó, aki lebuktat benneteket. Hogy van a lábad? – kérdezte, egyenesen nekem szegezve a kérdést, pedig rendesen felöltöztem, a lábamat befásliztam, és meg voltam győződve, hogy egy külső szemlélő észre sem veszi a dolgot.
- Miért kérdezed? – néztem rá csodálkozva.
- Őőőő…Lou említette. – A bűnös megadóan sóhajtott mellettem a kanapén.  Mérgesen akartam ránézni, mert kifecsegte a balesetet, de mikor összeakadt a pillantásunk, semmi mást nem éreztem, csak szerelmet és hálát.
- Csak annyit mondtam, hogy kificamodott a térded. Megkérdeztem Elt, hogy mit csináljak veled.  – Bűnbánó arckifejezése láttán én éreztem magam kellemetlenül. Magamhoz húztam, egy gyors csókot nyomtam az ajkára és a fülébe suttogtam, hogy szeretem. Ellazultak az izmai, Eleanor pedig torkot köszörült.
- Ideje indulnunk Lou. Már várnak ránk a szállodánál.
- Oké, veszem a kabátom – válaszolta Louis és még egy puszit adott búcsúzásképpen.
Mikor kiléptek az ajtón, olyan ürességet hagytak maguk után, hogy szinte fájt. A mélyhűtőből kiszedtem egy adag jeget, amit Lou bekészített nekem és beletörődően lefeküdtem a kanapéra. Bekapcsoltam a tévét, hogy elüssem az időt.
Délben egy kedves hoszteszlány ebédet hozott, amit jó ízűen befalatoztam, csak a kedvem volt nyomott, mert magányos voltam. Minden percet sajnáltam, amit elvettek tőlünk.
Imádom a gőzgombócot, már ezért is hajlandó lennék elutazni akárhová, és a forró leves is isteni volt.
Mikor tele hassal visszaheveredtem a tévé elé, elnyomott az álom.
Arra ébredtem, hogy rezeg a telefonom. A kijelző Pete nevét villogta. Hirtelen összeugrott a gyomrom. Ha a biztonsági vezető hív, az sok jót nem jelent.
- Halló! Szia Pete! – köszöntöttem, és közben hatalmasat nyeltem izgalmamban.
- Harry! Hello haver! Hallom sikerült az első nap lebuknotok – nevetett a telefonba. Nem is tudtam, megsértődjek-e a dolgon, vagy vele nevessek, de végül a második variáció mellett döntöttem.
- Hát, ja! Ilyen a mi szerencsénk. Inkább ki se kellett volna tennünk a lábunkat a házból.
- Ne így fogd fel! Nem élhettek remeteéletet. Meg kell szokni, hogy lehetnek ilyen szituációk. Oldják csak meg.  Talán ezután kicsit könnyebb lesz… - Nem értettem mire gondol, de vártam, hogy megmagyarázza.
- Megvan a rohadék! – Lehalkította a hangját, de amit mondott, attól a szívem majd kiugrott a helyéről.
- Elkaptátok? – kérdeztem fulladozva.
- Hát igen is, meg nem is. – Éreztem a hangján, hogy valami nem stimmel. – A vezetőség intézte. A pénzátadásnál lefülelték, és megtalálták. Állítólag alkut kötöttek. Eltűnik a süllyesztőben, vagy kicsinálják. Higgs azt mondta, egy kis senkiházi hekker, aki ezen akart meggazdagodni. Szerintük a továbbiakban nem jelent veszélyt.
- Te nem is láttad? De akkor ki kapta el? – kérdeztem döbbenten. – És mi az, hogy nem jelent veszélyt? Mit csináltak vele?  - A vonal túlsó végén csak nehéz lélegzetvételek hallatszottak.
- Nem Hazz, nem láttam. Állítólag egy nyomi, szemüveges kis pöcs, aki hónapokig figyelt benneteket. Nem csak titeket, a többieket is. Mindent elszedtek tőle, és kapott egy kis pénzt, hogy befogja a száját. Azt mondták neki, ha még egyszer előkerül, élete végéig egy börtönben rohadhat valahol a világ végén.  Úgy ítélték meg, nem kell többet foglalkozni a dologgal.
- Mi az, hogy nem kell többet foglalkozni a dologgal, mikor nekünk tönkretette az életünket? – kérdeztem felháborodottan. Olyan dühös voltam, hogy már álltam, nem érdekelt a lábamba nyilalló fájdalom.
- Nem tudom Harry, tényleg nem tudom. Engem kihagytak az ügyből. Mikor rákérdeztem, azt mondták, olyan gyorsan történtek az események, hogy nem volt idő rá, hogy értesítsenek, és mint kiderült, felesleges is lett volna, mert nem olyan kaliberű a faszi.  – Nagyot sóhajtott. – A lényeg, hogy megnyugodhattok, a képek nem fognak nyilvánosságra kerülni.
- Biztos vagy ebben? – kérdeztem, mert ő az egyetlen, akiben maradéktalanul megbízom.
- Azt hiszem igen – mondta, de a hangjában volt valami, ami nagyon nem tetszett.
- Mi az Pete? Mi böki a csőrödet? Mondd már el! – Próbáltam rávenni, hogy avasson be.
- Nem tudom Hazz, tényleg nem tudok egyelőre többet. Beszéljünk erről pár hét múlva. Utánanézek a dolgoknak. De ez maradjon kettőnk közt. Rendben? Kérhetem, hogy ebbe most Lout se avassuk be? Elmondjuk neki, ha találok valamit. Addig csak nyugtasd meg, hogy elkaptuk a rohadékot, és elmúlt a veszély.
- Persze. Rendben van. Csak ígérd meg, hogy elmondod, ha bármit találsz. És hogy kézben tartod a dolgokat.
- Ígérem! Tudod ugye, hogy én is vékony jégen sasszézok? – Azonnal tudtam, hogy a menedzsmenttel való viszonyáról beszél. Neki is nehéz megtalálni az arany középutat, hogy kiszolgálja őket, de minket se kezeljen úgy, mint az idomított állatokat, pedig ezt várnák el tőle és maximális engedelmességet.
- Igen Pete, tudom. És örökre hálás leszek neked, amiért mindig segíteni próbálsz, és egyengeted előttünk az utat.
- Szóra sem érdemes! Frankó kis fickók vagytok mindannyian – nevette el magát. A nagy mackó, aki mellett mindig, mindenhol biztonságban érzi magát az ember.

Miután letettük a telefont, még sokáig agyaltam az elhangzottakon, és határozottan azt éreztem, amit Pete, még ha nem is mondta ki tejesen. Itt valami bűzlik, és csak remélni tudtam, hogy kideríti, mi az.
Mire Lou hazaért, olyan fáradt és elgyötört volt, hogy megsajnáltam.
Készítettem neki egy forró fürdőt, mert bicegve már egész jól tudtam közlekedni.  Hálásan nyúlt el a kádban, én pedig mellé telepedtem egy székre, és hallgattam a beszámolóját.
- Egész nap ráncigáltak bennünket egyik helyről a másikra. Háromszor kellett átöltözni, hogy úgy nézzen ki, több napos sítúrán vagyunk. El egy angyal. Mindent szó nélkül tűrt, egyszer sem mondta, hogy elege van, úgyhogy miatta én is sokkal jobban viseltem a dolgot.
- Hihetetlen egy csaj, az biztos! Tudod…. – ezt már régen el akartam mondani neki, – soha nem gondoltam, hogy létezik olyan barátság, ami szerelemből fakad. Mert nem hittem, hogy van olyan önzetlen ember, aki a saját érzelmei helyett a másik boldogságát tartja fontosabbnak. De Elt látva visszatér az emberiségbe vetett hitem.  – Lou halkan felnevetett, és belekortyolt a teájába.
- Néha én sem hiszem el, hogy létezik ilyen jó ember… –mondta elgondolkodva – és sokszor eszembe jut, vajon nem ártok-e neki ezzel. Nem talál társra, amíg papíron hozzám tartozik.  –Nekem is eszembe jutott már a dolog, ezért nem válaszoltam azonnal, átgondoltam mit mondhatnék.
- Szerintem El most a tanulmányaira koncentrál. És hidd el, ha valaki beleszeret, azt legkevésbé se fogja érdekelni, hogy elvileg hozzád tartozik. Sőt! Annál nagyobb fogásnak tűnik, annál jobban meg akarja majd szerezni. És ha El viszonozza az érzelmeit, vagy érdemesnek tartja arra, hogy komolyabb kapcsolatot kezdjenek, akkor szépen lezárjuk a sajtóban a dolgot, és veszek neked egy álbarátnőt!- Ezen mindketten felnevettünk.
- Abban nagy gyakorlatod van, mester! – kacagott Lou, én pedig felálltam, és a víz alá nyomtam a fejét.
Miután kiáztatta magát, és én is lezuhanyoztam, vacsorát rendeltünk, amit bő egy óra múlva hoztak csak ki, mert úgy szakadt a hó, hogy meg kellett várni, amíg elkotorják az utat. Lou addig kibontott egy üveg bort, és szépen eliszogattuk, miközben arról beszélgettünk, hogy oldjuk meg a következő heteket, hónapokat. Elterveztük, mikor hol tudunk kettesben tölteni néhány órát, esetleg napot, és próbáltuk szokni a gondolatot, hogy esténként nem bújhatunk együtt ágyba, mint azelőtt.
- Ez olyan, mintha te külföldön dolgoznál, és csak hétvégére jönnél haza - mondta Lou és tudtam, hogy saját magát is nyugtatja ezzel, nem csak engem.
- Azt mondják, a jó házasság titka a kevés együtt töltött idő – szajkóztam a nagy bölcsességet, amiben nem hittem, de az öregektől rengeteget hallottam. Hátha az élettapasztalat beszél belőlük.
- Igen, ezt a szólást én is ismerem. Nem akartam még kipróbálni, csak tíz év múlva, de ha már így alakult, akkor meg kell szokni, és kihozni belőle, amit csak lehet. – Magamhoz húztam, ő az ölembe fészkelte magát, a fejét a nyakam hajlatába fúrta, és a bőrömből lélegzett.  Beletúrtam szanaszét álló hajába, aztán a hátát simogattam, és csak hallgattunk. Borzasztó a nyomás, ha nem vagy ura az életednek.
- Pete telefonált... – mondtam, mikor úgy éreztem, eléggé ellazult már ahhoz, hogy elmondjam neki a híreket. Úgy ült fel, olyan hirtelen, hogy magamra löttyintettem a bort az ijedségtől. Felém fordult, hogy lássa az arcomat.
- Micsoda? És mit mondott? – A szemei hatalmasra tágultak.
- Hogy elkapták a mocskot! – mondtam, de valamiért nem hangzott túl hihetően. Magam sem értettem, miért. Lou szája viszont széles mosolyba szaladt, és a vidámság elérte a szemeit is.
- Elkapták? Vége? – Csak ez érdekelte.
- Elkapták. Biztonságban vagyunk. – Mondtam amiben hinni akartam.
- Ez fantasztikus! Akkor…. Akkor minden visszatér a régi kerékvágásba? – kérdezte, és rájöttem, ő mindvégig abban bízott, a mostani állapot csak átmeneti. Azzal hitegette magát, hogyha elkapják a zsarolót, minden a régi lesz.
- Nem kicsi. – Majd belehaltam, hogy nekem kell összetörnöm az álmait. – Semmi nem tér vissza. Minden a szerződés szerint lesz, amit aláírtunk, csak mostantól nem kell félnünk, hogy a farkunkat látjuk viszont a reggeli lapok címoldalán. – Láttam, ahogy lefagy a mosoly az arcáról, és végtelen szomorúságot éreztem. A vállai is összeestek.
- Igen tudom… csak reménykedtem,  hogyha elkapják, visszakapjuk az életünket. –Nagyot sóhajtott és lesütötte a szemét.
- Az életünk a miénk! Bár még egy darabig alkalmazkodnunk kell másokhoz, de ezt elsősorban a zenekarért, a többiekért tesszük. Aztán ha ennek vége lesz, majd eldöntjük mihez kezdünk a továbbiakban.
- Eldöntjük? Például mit? – Felcsillantak a szemei. Szereti, ha a jövőnkről beszélgetünk. Ebből merít erőt, hogy túlélje a jelent.
- Például, hogy elsőnek fiút, vagy lányt akarsz – mondtam halkan, aztán benntartottam a levegőt és vártam mit reagál. A szemöldöke felszaladt a homlokára, aztán próbálta értelmezni a szavaimat, és közben eltátotta a száját.
- Nem viccelsz? – kérdezte és félelem suhant át az arcán.
- Nem kicsi, nem viccelek. – Feltoltam magam, hogy közelebb kerüljön az arcunk. – Nagyon is komolyan beszélek.  Családot akarok, gyerekeket. Legalább kettőt, de a négy se sok. Azt akarom, hogy az elsőnek te legyél az apja… és remélem lány lesz.  – Még mindig csak tátogott, mint egy partra vetett hal, de közben könnycseppek gyűltek a gyönyörű kék szemekbe.  Láttam a boldogságát, nem kellett kimondania. Nem is volt mit. Bőven elég volt, ahogy rám vetette magát, és szenvedélyesen megcsókolt.