LXIX. Fejezet

Sziasztok!

Ebben az esős, novemberi időben gondoltam hozok nektek egy részt, hátha van kedvetek olvasni....
És hogy ne csak mindenütt a szomorúság legyen, ide teszek két linket, ami megmelengeti Larrys szívemet, ahányszor csak megnézem őket....
VÉGRE!!! Annyi idő után ismét naponta örvendeztetnek meg ilyenekkel:)) Mint a hőskorban. Hála az égnek! :))

https://vine.co/v/O59Bu5bqMu5

https://twitter.com/nowxmeyoufool/status/534537491152257024

Hálásan köszönöm a sok-sok kommentet, én azokkal élem túl a szürke hétköznapokat. Üdv az új feliratkozóknak, és csak bátorítani tudlak Benneteket, hogy nyugodtan írjátok meg a véleményeteket.

Jó olvasást, és szép hetet mindenkinek!

Becca

Égő szemmel bámultam a plafont. Nem voltak könnyeim. Fel sem tudtam fogni, hogy sodródhattunk bele egy ilyen pusztító veszekedésbe. Alig egy órával a szeretkezésünk után mit keresek egyedül egy hideg, magányos szállodai szobában, mikor két emelettel lejjebb Harry fekszik ugyanilyen egyedül a sajátjában? Mi történt velünk, ami miatt képesek vagyunk lemondani a közösen eltöltött időről azért, hogy a saját igazunkat bizonygassuk?
Szinte képtelenség az egész. Egy nemlétező problémából olyan veszekedést generálni, ami miatt szétválunk, akkora baromságnak tűnt, hogy ordítani tudtam volna dühömben.
Felhívtam a szobaszervizt, és az álmosan beleszóló éjszakástól kértem egy szendvicset és egy zöld teát. Kiültem a jeges széltől átfújt teraszra és unottan rágcsáltam a falatokat, miközben azon agyaltam, hogy vethetnék véget az áldatlan állapotnak anélkül, hogy megalázkodjak előtte, hisz ő provokálta ki az egészet. Vagy nem szeret már? Csak ürügyet keresett rá, hogy hisztizhessen, én pedig gyanútlanul belesétáltam a csapdájába, és még magamat okolom?
Az étel megkeseredett a számban, és nyelni sem tudtam. Ültömben kiegyenesedtem, mintha a gerincem hirtelen merevedett volna meg.
Lehet, hogy Harry érzései múlófélben vannak irántam? Azért nem is jött utánam, mert megkönnyebbült, hogy ilyen könnyen megszabadult tőlem? Végigfutottam az elhangzottakon, és legnagyobb rémületemre a félelmeim lassan bizonyossággá erősödtek. Cinikus hozzáállása volt az, ami miatt úgy éreztem, ez több volt, mint egy veszekedés.
Mikor valaki egy vitában szándékosan mond olyan dolgokat, mintha nem érdekelné az egész, vagy tőle függetlenül mennének végbe a dolgok, és ezért kizárólag a másikat hibáztatja eltántoríthatatlanul, akkor lehetetlen megoldani a problémákat. Harry pont ezt csinálta.
Zárta a szögeket, nem hallgatott meg, nem adott esélyt arra, hogy megoldást találjunk, ahogy azt sem mondta el, szerinte mi lenne a célravezető. Csak hozzám vágta azokat a dolgokat, amik annyira fájnak, hogy nem kapok levegőt, ha visszagondolok rájuk.
Megráztam a fejem. Ez nem történhet meg velünk! De aztán az agyam tovább kombinált, és eszembe jutottak anyámék veszekedései, mielőtt elváltak, és sajnos túl sok volt az egyezés. Mikor az egyik felet már nem is érdekli, mit mond a másik, csak az, hogy fájdalmat okozhasson neki. Ez az öröme. És Harryn úgy láttam, ő pontosan ezt érezte.
Összetörten vánszorogtam be az ágyba, feladva minden reményt. Pislogtam, hátha jönnek a megváltó, enyhítő könnyek, de semmi. A szemem olyan száraz volt, mint a sivatag. A tagjaimat ólomsúlyok béklyózták a matrachoz, a szívem össze-vissza vert. A rémület párája lepte el a bőrömet, én pedig tehetetlen voltam.

Másnap reggel mikor leértem a parkolóba, Harry már az autóban ült…ELŐL. Mindig hátra szoktunk ülni, szorosan egymás mellé, pár perccel és érintéssel megtoldva az engedélyezett együttléteinket. Most viszont csak rám nézett, mosolytalanul biccentett, aztán visszafordult a telefonjához, és unottan tovább nyomkodta.
A torkomba gombóc nőtt, a térdeim megroggyantak, és a hangom cserbenhagyott. Nem tudtam megköszönni a sofőrnek, hogy elvette a táskámat, és kinyitotta nekem a hátsó ajtót.
Becsúsztam Harry mögé, és próbáltam belesüppedni az ülésbe, hogy eltűnhessek a föld színéről.
A reptérre érve a fiúk mosolyogva köszöntöttek bennünket, de kábé két másodperc alatt érzékelték, hogy valami nem stimmel, és ők is elcsendesedtek. A különrepülő előnye, hogy csak magunk vagyunk, ezért is szerettem mindig az ilyen utakat, ahol még a repülési időben is ülhettem Harry ölében, beszélgethettünk a többiekkel, mintha normális emberek lennénk. De most, ahogy felszálltunk, a leghátsó ülésbe csatoltam magam, és a fülembe dugtam a fülhallgatómat, hogy kizárjam a külvilágot. Harry, Niallal szembe telepedett le, nekem háttal, és továbbra is a telefonján üzengetett valakivel. A gyomrom megfordult, és éreztem, hogy ez most más, mint a szokásos, pláne, hogy még fel sem szálltunk. Kirohantam a mosdóba, és viszontláttam az éjszakai szendvicset. Kértem a stewardesstől egy bogyót, és egy gyömbért, aztán visszarogytam az ülésbe, és mire megkaptuk a felszállási engedélyt, már kóválygott a fejem. A gyógyszer és a kialvatlanság kiütöttek. Mikor elértük a repülési magasságot, én már aludtam.
- Lou! …. Lou, ébredj! – Zayn karcos, halk hangjára ébredtem, ahogy finoman cirógatta a vállamat.  Mikor kinyitottam a szemem, sajnálkozó pillantásával találtam szembe magam.
- Megérkeztünk – mondta és ellépett mellőlem. Ahogy kitakaróztam, és körülnéztem, már csak mi voltunk a gépen. Az ajtó nyitva volt, és még hallottam Harry dörmögő hangját, ahogy magyaráz valamit. A gyomrom újra görcsbe ugrott.
Kelletlenül szedelődzködtem, és szomorúan ballagtam le utánuk a lépcsőn. Ott várt ránk a busz a reptéren, és újra rám tört a rémület, mert attól rettegtem, Harry majd megkéri Liamet, hogy cseréljenek ágyat, nehogy fölöttem kelljen aludnia, annyira nem bírja a közelségemet.
Mikor felszálltunk, csak arra figyeltem mit tesz majd. A kuckójához sétált, feldobta a táskáját, aztán hirtelen visszafordult, és egy pár másodpercig farkasszemet nézett velem. Beszívtam a levegőt, és benn is tartottam. Moccanni se mertem. A szája szélét rágta, a keze még nem engedte el a zsákja vállpántját, a szemöldökét összehúzta, pont úgy, ahogy a gyomrom zsugorodott össze ettől az egésztől. Végül sóhajtott egy nagyot, beletúrt a hajába, és ellépett az ágyától, aztán elindult a busz hátuljába, a pihenőrész felé. Akkorát sóhajtottam, hogy beleszédültem. Egy kéz markolta meg a vállamat.
- Mi ez az egész? Mit műveltek már megint? – kérdezte Zayn elég közel hajolva, hogy mások meg ne hallják. Önkéntelenül leráztam a kezét. Felhúzta a szemöldökét és elég furcsán méregetett. Lelkiismeret furdalásom támadt, hogy Harry gyanúsítgatása miatt ilyen hülyén viselkedem, ezért lenyúltam és engesztelésképpen megfogtam a csuklóját.
- Csúnyán összevesztünk az éjjel. És úgy tűnik ez most nem egy múló vihar. – A cipőmet bámultam, mert képtelen lettem volna a szemébe nézni. Úgy éreztem, ahogy kimondom, amit eddig csak magamban fogalmaztam meg, el tudnám bőgni magam. Sőt, úgy tűnt, nem sok hiányzik hozzá, hogy kicsorduljanak a könnyeim. – Azt hiszem komolyabb a baj, mint hittem volna. Harry nem áll szóba velem. – Éreztem, ahogy Zayn felém mozdul, aztán az ujjait az államon, ahogy felemeli a fejem.
- Ne csináld már Lou! Nem bírom végignézni, hogy megint megpadlózol miatta. Mi a tökömön tudtatok így összeveszni? – Az volt a baj, hogy kezdtem Harry szemével nézni a dolgokat. Érzékeltem, hogy Zayn szavai mögött akár több is lehetett, mint amit hangosan kimondott, éreztem az ujjait, ahogy gyengéden tartják az államat, és másképp álltam az egészhez, mint eddig. Lekorholtam magam, hogy lehetek ekkora seggfej, hogy egy barátommal szemben Harry agyament féltékenysége miatt viselkedem idiótán. Ismét nagyot sóhajtottam. Ráadásul annyira szerettem volna valakivel megbeszélni a dolgokat, de pont vele nem lehet. Neki nem mondhatom el, hogy igazából rajta vesztünk össze.
- Csak a szokásos… Féltékenység, harag, a másik hibáztatása azokért a dolgokért, amibe egyikünknek sincs beleszólása. Baromságok! – Kimondva valóban annak tűntek, de mi még sem tudtunk felülemelkedni a hülyeségeken.
- Értem. … Hát nehéz dolog ez. Nagyon régen vagytok már együtt…- Felkaptam a fejem. Miről beszél? Alig pár hónapja. Látta az arcomon az értetlenséget.
– Lou! Ti már majdnem három éve együtt vagytok. Attól, hogy sokáig nem vallottátok be, még magatoknak sem, az érzelmi elköteleződés már nagyon régi. És ugye azt szokták mondani, ennyi idő után elmúlik az eget rengető szerelem. Ha nem találjátok meg azt, ami átsegíti a kapcsolatotokat egy új szintre, ahol a szeretet fontosabb, mint a viharos érzelmek, akkor tényleg nagy bajban lesztek! – Amit mondott, olyan volt, mintha felszeletelték és megsütötték volna a szívemet. A belső félelmeimet fogalmazta meg, és mondta ki hangosan, ami sokkal kíméletlenebb dolog volt, mintha magamtól jöttem volna rá.
– Már most nagyon nagy bajban vagyunk! – húztam ki az államat a kezéből, és egy ideges mozdulattal arrébb akartam lépni, hogy elbújhassak valahová, végre kibőgni magam. Zayn abban a pillanatban elkapta a derekamat, magához húzott, és szorosan átölelt.
- Lou! Ne csináld ezt! Biztosan megoldjátok. Tudom, mennyire szereted, és azt hiszem ő is téged. Ne engedd, hogy a negatív érzelmek ilyen mélyen befészkeljék magukat a fejedbe! Ti ezt már épp eleget játszottátok. Megkönnyebbültem a szavaitól, és erőtlenül a vállára hajtottam a fejem. – Adj egy kis időt a dolognak! Várd meg, amíg lehiggad. Hagyni kell, hogy ő is átgondolja. Tudod, milyen lobbanékony. – Bólogattam, szólni nem bírtam. Ólmos fáradság lepte el a tagjaimat. Szinte Zayn tartott meg a lábamon, teljesen elhagytam magam. Annyira jól esett, hogy valaki végre mond valamit, tanácsot ad, és nem lekorhol, vagy kioktat.
- Aztán ha már látod, hogy lecsillapodott, akkor szépen kibékültök. Ha nem megy, akkor majd én beszélek a fejével. – Éreztem, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon.
- Igen. Így kell, hogy legyen. De ne szólj neki, hogy elmondtam, kérlek! – Az járt a fejemben, hogyha pont Zayn akarna Harryvel beszélni, abból országos botrány lenne, az biztos. Reméltem, hogy sikerül megbékítenem, ha majd szóba áll velem.
- Persze. Hallgatok, mint a sír! – mondta Zayn, és finoman simogatta a hátamat, hogy megnyugtasson. Szinte ringatott is, én pedig kezdtem ellazulni, mikor megéreztem, hogy valaki néz. Azonnal tudtam ki az, még mielőtt felemeltem a fejem Zayn válláról, és kínomban felnyögtem. Harry égő tekintettel állt az ágya előtt, a fél kezével épp felnyúlt valamiért, mikor meglátott bennünket, és lemerevedett. Tudtam, hogy amit lát, azt soha az életben nem fogom tudni kimagyarázni, vagy legalábbis egy jó darabig nem. És ezzel a békülésbe vetett hitem is elillant egy pillanat alatt. Megrázta a fejét, az arcán undor tükröződött, aztán sarkon fordult és szó nélkül visszament. Legalább szólt volna valamit. Vagy láttam volna rajta, hogy kiborul. Akkor gondolkodás nélkül elé vetem magam, hogy kiengeszteljem, vagy megmagyarázzam. De a megvetésére nem tudtam reagálni, csak tudomásul venni, hogy már lemondott rólam.
Belefúrtam a fejem Zayn vállába, aki mit sem látott az egészből, és zokogni kezdtem.Ő pedig hosszasan asszisztált a kis műsoromhoz, míg végül megérkeztünk a stadionhoz és erőt kellett vennem magamon, hogy összeszedjem magam.  Show must go on…..
Az embereket rohadtul nem érdekli, mi történik velünk. Bár a magánéletünkben való vájkálás a legjobb elfoglaltságuk, ha egy koncertre jegyet vettek, akkor jár nekik a mosolygó előadó, és a hatalmas, elementáris koncertélmény, akkor is, ha húzod a beledet, vagy épp  öngyilkosságon töröd közben a fejed. Majd akkor teheted meg, ha szépen elénekelted a második ráadást is, és meghajoltál. Addig tedd a dolgod, és vigyorogj!