LXXIX. Fejezet

Sziasztok!

Mindenkinek nagyon kellemes hétvégét kívánok.
Nehezen szülöm meg  mostani részeket, biztosan érzitek is rajtuk.... de hát ez van.
Remélem azért még vagytok itt egy páran, akik olvassátok..

Puszillak benneteket: Becca

Eltelt egy hónap. Egy hónap nélküle. Egy hónap, ami eddigi életem legmagányosabb, legkilátástalanabb, leggyűlöletesebb időszaka volt.  Gyűlölet… Utálom a világot, ami kimondatlan szabályaival skatulyázza be az életemet, rühellem magamat, amiért más vagyok, mint az átlagemberek, és gyűlölöm Harryt, amiért elfogadta a döntésemet.
Kisétált az életemből, és egyetlen egyszer sem próbálta helyrehozni a dolgokat. Persze, rájöttem már, hogy régóta várta ezt a lépésemet, és kapóra jött neki, mikor én mondtam ki helyette. Mégis vártam, reméltem, hogy a hiányom majd benne is elindít valamit. Valamit, ami arra készteti, hogy ismét megkeresse az utat, ami hozzám vezet. Hiányzik…
Minden nap, minden órában, minden percben. Nem az a Harry hiányzik, aki az utolsó hónapokban volt, hanem az, akit több mint három éve megismertem. Az önfeledt, játékos Harry, Mr. Szívdöglesztő, Mr. Morcos, és Mr. Szexisten. A fiú, akibe beleszerettem. Mára Mr. Világura, akinek a lábai előtt hever a föld összes nője, és meleg pasija egyaránt. Annyira megváltozott, hogy sokszor elgondolkozom, ha most ismerném meg, vajon beleszeretnék-e?
Nem tudom eldönteni, mert velem olyan távolságtartó és kimért, még elképzelni is képtelenség, hogy valaha is közünk volt egymáshoz.
A szakítás után nem láttam három napig. Az idő elrepült, mert ki se józanodtam egy pillanatra sem. Zayn rázott gatyába, amikor nyilvánosság elé kellett lépnünk, és neki is több órás megfeszített munkája volt benne, hogy emberi formát öltsek, mire a kamerák kereszttüzébe kerültünk. Olyan idegbeteg voltam, mikor beültünk a ház előtt várakozó autóba, hogy a kezem reszketését sem tudtam elrejteni. Zayn csak nézett, sötét szemei az arcomat fürkészték, és az állán vibrált egy ideg.
- Lou, ez így nem mehet tovább. Muszáj elmenned egy dokihoz, és felíratni valamit. Szörnyű állapotban vagy.
- Kösz a biztatást, tesó! Sokat segítettél.
- Figyelj ide Louis! – Ha a keresztnevemen szólít, az sok jót nem jelent. – Tudom, hogy a poklok poklát éled át. Értem a döntésedet, és kivételesen Harryt is megértem, amiért nem keres. Ha azt, és úgy mondtad neki, ahogy nekem elmesélted, én is kitépném inkább a nyelvemet, minthogy még egyszer könyörögjek neked. Nem tudom, mi lenne erre a megoldás, de ha ennyire mélyre süllyedsz, és tartósan ott is maradsz, kurva nehéz lesz kimászni a gödörből, amit magadnak ástál.
- Oké! De most alkalmatlan vagyok a filozofikus halandzsádra.
- Te mindig találsz kibúvót, Lou! De nem fogom engedni, hogy ezt tovább csináld. Három napja hullarészeg vagy, nem eszel, nem alszol, csak kómában fetrengsz. Jó ez, és biztosan segít abban a pillanatban, de ennyi elég volt ebből. Most vedd ezt be! – a zsebéből előhúzott egy levél gyógyszert, és kettőt kinyomott belőle a tenyerébe, majd a kezembe adta. Az italhűtőből kivett egy ásványvizet, és letekerte róla a kupakot is, mert remegő kezemmel nehezen boldogultam volna. – Fél órád van, hogy összeszedd magad. Harry már ott van. – Ahogy kiejtette a száján Hazz nevét, a gyomrom elindult felfelé, és egy pillanatra azt hittem, lehányom Zaynt, és magamat is, hogy remek formában érkezzünk a vörös szőnyeghez. Gyorsan belekortyoltam a jéghideg vízbe, és éreztem, ahogy üres gyomromig hűsíti le a nyelőcsövemet. Kérdezés nélkül bedobtam a két bogyót, és miután lenyeltem, lehunyt szemekkel dőltem hátra az ülésen. Csak arra koncentráltam, hogy levegőt vegyek, és el ne hányjam magam.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mikor éreztem, hogy ökölbe szorított kezeim ellazulnak, és a remegés megszűnik. Még pár percig próbáltam semmire sem gondolni, csak hagyni, hogy a szer átjárja a testemet. Akkor nyitottam ki a szemem, mikor a homlokomról felszáradt a verejték, a nyakam fájni kezdett, mert addig folyamatosan feszítettem, és a hátam is ellazult. Felnyúltam, megmasszíroztam a tarkómat, majd hatalmasat sóhajtottam.
- Jobb már? –kérdezte Zayn, én pedig lebiggyesztettem a számat, a homlokomat összeráncoltam, és csodálkozva állapítottam meg, hogy semmi bajom.
- Sokkal! –válaszoltam, mire halvány mosoly kúszott az ajkára, és megveregette a vállamat. – Mi ez a csodaszer? Kell nekem!
- Lószart! Hogy számolatlanul kapkodd nekem. Menj el ehhez a fószerhez, majd ő megmondja, mit szedhetsz és mennyit, ha egyáltalán szükség van rá! –nyomott a kezembe egy névjegyet, amin egy pszichiáter száma állt.
- Dilidoki? Komolyan? – néztem rá szemrehányón. – Nem is egy pszichológus? Egyből pszichiáter?
- Csak az írhat fel gyógyszert te seggfej! Ha csak kanapén fekve akarsz mesélgetni az életedről, akkor menj terapeutához. Ez Perrie dokija, teljesen megbízható, és halálosan jó fej. – A keze még mindig a vállamon nyugodott, és a csokibarna szemekbe nézve láttam az aggodalmat.
- Perrie is agykurkászhoz jár? –kérdeztem döbbenten, és az ujjaim között forgattam a kis kártyát.
- Igen, Lou. Ő is. Néha nem tudja kezelni a népszerűségből adódó problémákat, meg azt, hogy hetekig nem találkozunk… - Éreztem, hogy azt akarja mondani, „pont mint te”, de elharapta a mondat végét. Kicsit megnyugtatott a tudat, hogy nem egyedül vagyok ekkora kretén, mások is küzdenek hasonló bajokkal.
- Oké. Holnap felhívom –egyeztem bele, és a zakóm belső zsebébe csúsztattam a névjegyet. Lenyitottam a plafonra szerelt tükröt, megállapítottam, hogy a háromnapos borosta ápol és eltakar, megborzoltam Robinson Crusoe-ra hajazó sérómat, és elvettem Zayntől a felém nyújtott szemcseppet.
- Már olyan vagy, mint egy kibaszott ápolónő – mondtam, miközben hátrahajtottam a fejem, hogy ne folyjon le az arcomon a lötty.
- Ja, bazmeg… Úgy is érzem magam –közölte elgyötörten, aztán mindketten felnevettünk. Soha nem köszöntem meg, amit értem tesz, pedig lassan a lista nem férne rá egy vécépapír gurigára sem.
Mikor bekanyarodtunk a hatalmas, gyönyörűen kivilágított és feldíszített színház elé, már több száz méterről megláttam Harryt, aki kimagaslott az őt körülvevő tömegből, és interjúkat adott. A gyomrom összerándult, de a görcs csak árnyéka volt annak, amit az elmúlt napokban éreztem, és az idegeim nem adták át egymásnak a pánikjelzést. Elégedetten fújtam ki a benntartott levegőt, és Zayn felé biccentettem, aki a karomat fogta, és oldalról, félve nézte a reakciómat.
- Minden rendben! – suttogtam, és bár a hangom csak rekedt krákogás volt, mégis úgy éreztem, megbirkózom a dologgal.
Mikor az autó magállt a vörös szőnyeg mellett, a sötétített üvegen át láttam a több száz, felénk irányuló kamerát és fényképezőgépet, a tömeg pedig várakozásteljes csendbe merevedett. Vártak, amíg ki nem derül, ki száll ki az limuzinból. Azonnal Harry felé néztem, aki tudta, hogy mi érkeztünk meg, ezért egy pillanatig szinte átnézett az üvegen, (amin persze ő sem láthat át), aztán az arcára kiismerhetetlen kifejezés költözött.
Zayn szállt ki elsőnek az autóból, én szorosan mögötte léptem az aszfaltra, és a vállai takarásában lépkedtem, amíg csak lehetett. Mikor megállt, tudtam, hogy nem halogathatom tovább. Mellé sasszéztam, és először Niallre néztem, akinek olyan ijedt volt az arca, hogy megsajnáltam. Biccentettem, hogy jelezzem, minden rendben, majd Liamre nézve elmosolyodtam, végül Harryre pillantottam, aki épp egy mikrofonba beszélt. Csak egy másodpercre akadt össze a tekintetünk, de megfagyott a vérem. Szemrebbenés nélkül folytatta a mondatot, és még csak nem is köszönt. Egy kar fogta át a vállamat, és finoman megszorított. Hálásan dőltem Zaynnek, és hagytam, hogy magával rángasson az épület felé.
Az est további része hasonló hangulatban telt, ahogy az elmúlt hónap összes napja is. A fiúk magától értetődően álltak mindig közénk, hogy nekem könnyebb legyen. Harminc nap alatt egyetlen szót sem váltottam Harryvel, aki ha kényszerből hozzám kellett volna hogy beszéljen, akkor sem nézett rám, és általában egyes szám harmadik személyben beszélt valaki másnak, mintha ott sem lennék. Minden alkalommal újabb hegyes, gyilkos kis tűt szúrva, amúgy is haldokló szívembe.

- Nem megyek! –mondtam századszor is Eleanornak, aki rendületlenül győzködött, hogy utazzunk el valahová. Már javában folytak a turné előkészületei, de volt négy nap szünet, ő pedig feláldozta volna magát, hogy kicsit kirángasson a depressziómból.
 - Lou, az isten szerelmére! Mondj egy helyet, amit megnéznél, bárhol a világon, és menjünk el. Kedden reggel elrepülünk, és csak péntek este jövünk haza. Ne mondd, hogy nem lenne kedved valami meleg helyen eltölteni két nyugodt napot. Csak fekszünk a nyugágyon, koktélozunk, és pihenünk.
- Mást se csinálok, csak fekszem, és iszom –jelentettem ki, mire újra felsóhajtott.
- Pontosan ezért. Nem mindegy neked, hogy hol csinálod? Nekem nagy szükségem lenne egy kis napsütésre. – Tudtam, hogy azért mondja, ő akar mindenáron elutazni, hogy ezzel hasson a lelkiismeretemre, de ezúttal könnyebben feladtam, mint máskor.
- Két hét múlva Dél-Amerikába megyünk, úgyhogy sok is lesz a napsütésből, de ha te ragaszkodsz hozzá, akkor nézd ki, hová menjünk, foglalj repjegyet, és induljunk! –adtam be a derekamat.
- Jipppi! Szuper! –ujjongott a telefonba, és már mondta is, hogy Omanba megyünk.
- Remek –mondtam, bár a hangom minden lelkesedést mellőzött. Aztán leráztam szegényt, arra hivatkozva, hogy indulnom kell a stúdióba, majd újabb estét szenteltem a dilidokitól kapott xanax, és az ital kölcsönhatásainak vizsgálatára.


Az utazás jobb volt, mint amire számítottam. Második napra tisztult ki a fejem az egy hónapos delíriumból, mert El megfosztott a bogyómtól, és elrángatott jetskizni, ami annyira élvezetes volt, hogy pár órára elfeledtette velem, milyen silány és üres az életem.  Közben kifeküdtünk egy magányos kis sziget rejtett, homokos partjára, és beszélgettünk. Kínosan kerültük a Harry témát, helyette Eleanor mesélt az egyetemi élményeiről, és egy fiúról, akit Maxnek hívnak, és aki egyre közelebb kerül a szívéhez. Örültem neki, hogy talált valakit, aki felkeltette az érdeklődését, és ahogy hallottam, talán végre egy arra érdemest.
- Küldött egy kazal rózsát, és utána hívott csak fel, hogy elhívjon vacsizni. Azt se tudja, mi az a One Direction, lévén normális fiatal férfi, így hidegzuhanyként érte, mikor elmeséltem neki a szitut, a második randinkon.  Már abban reménykedtem, hogy megcsókol, de úgy ledöbbent attól, hogy én egy világhírű popsztár barátnője vagyok hivatalosan, hogy nekem kellett kezdeményeznem. Akkor meg attól volt kiakadva szerintem.
- És miért csak most meséled el? –kérdeztem, enyhe szemrehányással a hangomban.
- Mert úgy nézett ki, ez a kapcsolat is az előzőek sorsára jut. Eltűnt egy hétre, és emésztgette a történteket, mire végre felhívott. Addig teljesen be voltam tojva, hogy olyan valakit avattam be, aki nem érdemelte meg a bizalmamat –mosolyodott el végre.
- És? Ezek szerint más? – Felkönyököltem, mert kezdett érdekelni a dolog.
- Úgy tűnik… De nem akarom elkiabálni. Négyszer randiztunk, és az utolsó kettőn már kezdett magára találni.
- Csak nem? –kérdeztem, és meghúzogattam a szemöldököm.
- Nem, Lou. Nem feküdtem le vele, ha erre célzol ezzel az idióta arckifejezéssel. – Felnevettünk. – Nekem nem megy ez ilyen gyorsan, plusz komolyan meg kell bizonyosodnom róla, hogy normális, megbízható pasi. Tudod jól, mekkora bajunk lehet belőle, ha kiderül a dolog.
- Ne ezzel foglalkozz El! Bejelentjük, hogy szakítottunk, és máris kezdheted az új életed.
- Nem egészen… - felhősödött el a tekintete.
- Miről beszélsz? –Hirtelen ültem fel, mert éreztem, hogy itt valami olyasmi van a háttérben, amiről nem tudok.
- Öhhhmmm… Aláírattak velem egy szerződést…
- Micsoda? Mikor? És miért nem tudok róla?
- Ne idegesítsd fel magad! Még akkor, mikor előkerültek a képek, meg a hangfelvételek. Azt mondták, a te biztonságod érdekében cselekszenek, mert mindenki gyanús, aki tudott rólatok Harryvel, és az én érdekem is, hogy le legyek védve.
- Mi a fasz? És mi van benne? – már fel is álltam, és meredten néztem a homokban, nyugodtan üldögélő lányra.
- Hogy a szerződésetek lejártáig hivatalosan nem lépek ki a kapcsolatból.
- Normális vagy? Nem ebben egyeztünk meg! Az még nagyon messze van. – Éreztem, hogy majd felrobbanok. – Tönkretetted az életed! –kiabáltam rá.
- Lou! Higgadj le. Nem tettem tönkre semmit. Eddig is így volt, semmi olyan nem történt, ami bármilyen változást hozott volna az életembe. Meghoztam a döntésemet. Akkor úgy gondoltam, ettől nagyobb biztonságban vagytok, és nekem ez nem volt nagy áldozat.
- De most az lesz basszus, ha emiatt elveszíted Maxet, aki esetleg komolyabb is lehetne.
- Ne parázz már! Ha tényleg komolyabb, akkor meg fogja érteni, és megtanul vele együtt élni. Ha nem… ha azt mondja, ezt nem veszi a be a gyomra, akkor nem is igazán akart tőlem semmit. Ez egy remek szűrő is egyben. Nyugalom.
- Nem tudok lenyugodni, El. Mi a faszomért nem mondtad? Miért nem kérdeztél meg erről?
- Lou! Csitulj már le! Akkora volt a zűrzavar, nem akartalak ezzel is terhelni.
Fújtattam, mint egy bika, és le-fel szaladgáltam a parton. Nem is értettem hogy El, aki egy rendkívül értelmes nő, hogy mehetett bele ilyesmibe.
- Te is aláírtad a tiédet. Nem hibáztathatsz! –mondta, és lehajtotta a fejét.
- Igen, tudom – lágyultam el, mikor rájöttem, mennyire igaza van. – Csak tudod, most… hogy Harry már nincs velem… - Leültem mellé a homokba. – Olyan értelmetlen ez az áldozat. Ha visszamegyünk, beszélek a menedzsmenttel, hogy így jelentőségét vesztette az egész, engedjenek el!
- Nem beszélsz te senkivel! – kiáltott rám El, és magabiztos, dühös hangja annyira meglepett, hogy felkaptam a fejem. – Az, hogy most nem vagy együtt Harryvel, mert idióták vagytok, semmit nem jelent. Majd kiheveritek, kibékültök, és nagyobb lesz a szerelem, mint régen.
- Ugyan már kisszívem, hogy mondhatsz ilyen butaságot?! – húztam lekezelő, féloldalas mosolyra a szám. – Harry le se szar. Rég túl van az egészen.
- Lou, te tiszta hülye vagy, komolyan! – Ismét meglepett a hangnem. – Harry épp annyira ki van borulva, mint te. Csak ő úgy kezeli, hogy kifelé nem látszik más, csak a fapofa. De mi jól ismerjük… főleg te! Hogy a picsába nem tudod, hogy a pókerarc nála az utolsó védelmi gát? Hogy ezt csak akkor használja, ha már kifogyott az eszközökből. Harry a legérzelmesebb fiú, akit valaha láttam. Az, hogy egy hónapja hozzád sem szól, pontosan arról árulkodik, hogy még arra sem képes. Egyből összeomlana, ha csak szót kellene váltanotok. Néztem az interjúkat, a fellépéseket, és én látom, mennyire szenved. Te hogy nem veszed észre? Mit beszélsz be magadnak már megint? – Hallottam, amit mond, és nagyon szerettem volna elhinni, de az agyam egészen mást sugallt.
- El! Komolyan. Te is olyan vagy már, mint a többi Larryshipper. Ne képzeljetek bele minden légvételbe, és öntudatlan kézmozdulatba komoly érzelmeket.
- Jaj bazmeg! Te meg olyan vagy, mint egy idióta. Láttad, miket tesznek fel rólunk? Láttad, miket tesznek fel rólatok? A rajongók, pláne, akik tényleg a szívükön viselik a sorsotokat, és drukkolnak, hogy legyen elég erőtök végigcsinálni, amíg szabadulhattok, és boldogan élhettek, pontosan látják, mi történik a valóságban. Olyanok, mintha a pulzusotokon tartanák az ujjukat. Percre pontosan rájöttek, mikor vesztetek össze, mikor vagytok boldogok, sőt… azon röhögök, mikor azon veszekszenek, ki volt felül előző este, és kikockázzák a videókból, hogy ültél le… Fáj-e a segged, vagy Harryé.
- Nekem már rég nem fáj a seggem – nevettem fel. - Valószínűleg nem is fog egyhamar. És ha őszinte akarok lenni, el se tudom képzelni, hogy bárkivel is közelebbi kapcsolatba kerüljek –vallottam be végül.
- Én se. Ugyanis te Harryhez tartozol, és ha a fene fenét eszik, akkor is rendbe kell hoznotok a kapcsolatotokat! –jelentette ki Eleanor meggyőződéssel.
- Nincs mit rendbe hozni, mert már nincs kapcsolatunk – motyogtam.
- Oké, Lou. Most magadat véded ezzel a hozzáállással, de egyszer szembe kell nézned vele, hogy hülye voltál, és bocsánatot kell kérned Harrytől.
- Nekem? – Nem lettem dühös. Most először elgondolkoztam a dolgon. –És mi értelme lenne? Nem kellek már neki, nem érted? – A hangom kétségbeesett volt, bármennyire próbáltam uralkodni rajta.
- Oké. De ha nem is lesztek már egy pár, Harry akkor is a legjobb barátod. A barátságotokról akkor sem szabad lemondanod. Azért pedig meg kell tenned, hogy tiszta vizet öntesz a pohárba. De előbb rá kell jönnöd, mi zajlott le benned.
- Ugyanazt mondod, mint a dilidokim – szögeztem le neki.
- Pedig nem beszéltünk össze –nevetett fel.
- Totál úgy néz ki a dolog…
- Nem csak idióta vagy, hanem paranoiás is –mondta El, aztán nevetve rám ugrott, és lebirkózott a homokba.


.