LXXVIII. Fejezet

Sziasztok!

Kitartást ehhez a hosszú és nehéz héthez.
Köszönöm a kommenteket, higgyétek el, ha nem írnátok, már bezártam volna ezt a blogot. De most vettem észre, hogy érkeztek új feliratkozók, és sokan olvastátok a történetet a szünetben, úgyhogy újult erővel dolgozom:))

Jó szórakozást, vigyázzatok magatokra, imádlak Benneteket!

Becca

Ismét tél van, és vele együtt a szokásos cirkusz. Nemsokára kikerül az új lemez, és emiatt nagy felhajtást csapnak körülöttünk. Bár az idei évben megtripláztuk a bevételeket, nincs az a pénz, ami elég lenne a pénzéhes hiénáknak. Bár már most is hatalmas arénákban lépünk fel, a turnén 1.635.000 ember nézett meg bennünket, és a világ összes csücskében jártunk egy fél év alatt, jövőre már futballstadionokban fogunk koncertezni, esetenként 60-80000 ember előtt. Ez valami felfoghatatlan. Ennek örömére, az új körút majdnem fél évet felölel, szinte alig lesz közben megállás. A tény, hogy pár lopott napon kívül nem számíthatunk semmi másra hat hónapon át, annyira elkeserített, hogy ismét kezdett úrrá lenni rajtam a depresszió. Mikor Európában vagyunk, és szigorúan betartjuk az előírásokat, egyre többször érzem, hogy az az igazi életem, és a másik, ahol ölelő karok, és béke vesz körül, csak egy álom, amiből gyűlölöm az ébredést.
A hideget is utálom, és az állandó esővel is hadilábon állok, márpedig London nem az a kifejezetten napfényes, száraz éghajlatú hely, ahol szívesen élnék. Lefoglal a munka, de a magány abban a pár órában is képes elviselhetetlenné válni, amikor a kislakás néma falai közt tengetem a napjaimat.
Eleanor az egyetlen támaszom, aki persze megbocsájtott, és Zayn, de vele ritkán találkozom a melón kívül. Egyrészt mert Harry nem nézi jó szemmel, ami mostanában egyre jobban irritál,(hiába mondtam el neki, hogy Zayn figyelme nem rám irányult, hanem a kapcsolatunkra), másrészt mert neki már ott van Perrie, aki szerintem egyáltalán nem való hozzá, de ő határozottan állítja, hogy boldogok.
Hogy jönnék ahhoz, hogy elmondjam neki, szerintem az ő befordulós, művész habitusához inkább egy realista, igazi támaszt nyújtó társ kellene, nem pedig egy szintén kiszámíthatatlan idealista, aki ugyanúgy cigányéletet él, mint mi. Alig tudnak találkozni, és bár a menedzsment persze semmi pénzt nem sajnál arra, hogy elreptesse őket egy-egy légyottra, (ha erről néhány kép is készül), de azért ez nem az, ami segítene elviselni a hétköznapjainkban is jelenlévő, hihetetlen stresszt.
Mindenesetre úgy tűnik, mentálisan és emberileg is a kis Niall tűri legjobban az egészet. Hajkurássza a csajokat, és lassan a legnépszerűbb közülünk; állandó mosolyával, iszonyat cuki fejével, és mindig optimista hozzáállásával.  Ha ellep a nyomorúság, néha őt hívom fel, és egy vele töltött este után képes vagyok pár napig uralkodni a depressziómon.
Hazz még ennél is zűrzavarosabb életet él, hisz a zeneipar számtalan mogulja epekedik érte. Egyre több felkérést kap, hogy írjon zenét, jelenjen meg itt-ott. Próbálja tartani a lépést, de ő az a fiú, akinek az átlagosnál nagyobb az alvásigénye, aki nem tud gyorsan és sokat beszélni, és akinek kell egy nap, mire döntést hoz valamiről. Hát a mostani időszak ennek pont az ellenkezője. Evéssel kompenzálja a hiánytüneteket, aztán nem győz a futópadon rohanni, mert a nassolás eredménye pillanatok alatt meglátszik rajta. Néha azon mosolygok, ahogy kinyomott pocakkal képes álldogálni, ha elfeledkezik magáról. Sokat fáj a háta, és a rossz tartása miatt biztos, hogy fog még kínlódni eleget. Ha együtt vagyunk, mindig megdögönyözöm, és van valami csodatapasza, amit ha felragaszt, egy-két napig csillapítja a fájdalmakat, de hibába mondom neki, hogy ne felejtse el a lúdtalpbetétet, amit a doki szerint állandóan hordania kellene, rendszeresen az előszobában találom félredobva, a cipősszekrény polcán.  Nem hiszi el, hogy ez bármin is segítene. Nem akarok az agyára menni az anyáskodásommal, ezért inkább hallgatok, és amikor csak tudom, belecsempészem a csizmájába.

- Szia kicsi!
- Jó napot, Mr. Nőfaló! – dünnyögtem a telefonba, mikor vasárnap este felhívott.
- Ne kezd, Lou! – válaszolta, és éreztem a hangján, hogy ideges.
- Mit ne kezdjek? Szép az új barátnőd. Mondd csak, komolynak ígérkezik a dolog?
- Kérlek! – A hangja fáradt és feszült volt egyszerre, de képtelen voltam uralkodni magamon.
- Jól mutattok együtt a képeken. Biztosan az ágyban is jól összestimmeltek.
- Louis! Miért csinálod ezt? Megint össze akarsz veszni? Így is pocsék napom van. Alig vártam, hogy legalább telefonon tudjunk beszélni, erre ahelyett, hogy kihasználnánk ezt a pár percet, ezzel a hülyeséggel nyírod ki az idegeimet.
- Bocsáss meg, ha hangot adok a nemtetszésemnek.
- Tudod jól, hogy semmi beleszólásom a dologba. Idehozták, bemutatkoztunk, azóta a barátnőm, ahogy ez előző, és az azt megelőző volt. Mit kell erről ennyit beszélni?
- Azért talán megérdemeltem volna, hogy szólj. – Nem csitult a haragom. Elegem volt már belőle, hogy az újságokban mindig újabb és újabb nőkkel látom kézen fogva, vagy ami a legjobban kiborít, csókolózva.
- Hogy szólhattam volna, ha én se tudtam róla? Egyébként sem találom fontosnak, hogy az éppen aktuális álbarátnőkről beszélgessünk. Pont annyira érdekelnek, mint a bútoripari beruházások aránya az elmúlt években.
- Óóó… a humorod briliáns.
- Oké Lou! Látom ma este nem vagy hajlandó normális mederbe terelni a beszélgetést, csak mindenáron veszekedni akarsz. Essünk túl rajta! Vágd a fejemhez a szokásos dolgokat, én hallgatom, aztán elmondom, amit válaszolni szoktam, majd rám csapod a kagylót, ahogy máskor. – Elöntötte az agyamat a szar. Neki csak ennyi az egész? Egy jelentéktelen, és következmények nélküli dolog, ami már megszokott az életünkben? Ez totál ledöbbentett.
- Nem Hazz, nem kell a szokásos rutin. – Anélkül tettem le a telefont, hogy elköszöntem volna. Ki is kapcsoltam a készüléket, hogy elejét vegyem a további hívásoknak. Lassan a konyhába sétáltam, és kihúztam a falból a vonalasat, épp mikor először megcsörrent.

Három napja nem beszéltünk. A legborzasztóbb az egészben, hogy nem hiányzik annyira, mint vártam. Ebben mondjuk elég nagy szerepe lehet annak, hogy szinte ki sem józanodtam azóta.
Mivel rájöttem, hogy az alkohol remek gyógyír az eluralkodó idegbajra, egyre gyakrabban fojtom italba a bánatom. Ha van rá alkalom, akkor társaságban, ha nincs, akkor egyedül is képes vagyok leinni magam, otthon. Ez abból a szempontból jobb megoldás, hogy nem kell másnap azon agyalnom, mit műveltem, ami megjelenik az újságokban, hogy nézek ki a képeken, és egyáltalán hogy jutottam haza.
Ma reggel például azon töprengtem, hogy miután Niall megpróbált rávenni, induljunk haza, de határozottan nemet mondtam a dologra, és ő otthagyott, kivel töltöttem az éjszaka hátralévő részét. Rémlett egy srác, aki elég erőteljesen nyomult rám, de aztán filmszakadás, és hiába erőltettem az agyam, nem tudtam felidézni a továbbiakat.
Gyorsan bekapcsoltam a laptopot és körülnéztem a neten, de nem találtam semmi sokkolót. Kicsit megnyugodtam, és lefőztem két adag méregerős kávét. Előkotortam az ilyen esetekre rendszeresített gyógyszeremet, és magamba erőltettem egy pirítóst.
Éppen kezdtem elszunyókálni a konyhaasztalra borulva, mikor a kulcs zörgése a zárban felriasztott.
Mire nagy nehezen felemeltem a fejem, Harry lépett be az ajtón, és megrökönyödve nézett rám.
- Mi van veled? – kérdezte, és átvágott a nappalin, hogy közelebbről is szemügyre vegyen.
- Mit keresel te itt? – kérdeztem eléggé akadozó nyelvvel.
- Mi az, hogy mit keresek itt? Három napja nem veszed fel a kibaszott telefont, nem válaszolsz az üzeneteimre. Szerinted mit keresek itt?
- Ne kiabálj! – förmedtem rá, mert az agyam majd kettéhasadt éles hangjától. - Minek vegyem fel? Hogy megint összevesszünk? –mondtam fáradtan.
Nem válaszolt, csak meredt tekintettel nézett. Ez még jobban kezdett kiakasztani. Úgy nézett rám, mint egy bogárra.
- Miért csinálod ezt? –kérdezte szemrehányón.
- Nem csinálok semmit – dörmögtem, és feltápászkodtam, hogy töltsek még egy kávét, de megtántorodtam, ahogy elengedtem az asztal szélét. Harry utánam kapott, és megtámasztott, hogy el ne essek. A mozdulata viszont hirtelen dühöt váltott ki belőlem.
- Nem kell támogatnod! Nincs rád szükségem! Eddig is elvoltam egyedül. –Szinte fröcsögtem a szavakat.
- Részeg vagy! – állapította meg.
- Igen, vagyis voltam. Most csak másnapos vagyok, tehát az agyam már működik. Ezért nyugodtan elhiheted, amit mondok. Menj, és éld a csilivili életed, én megleszek.
- Louis, ne tedd ezt velünk! Ennek semmi értelme. Egyáltalán mi bajod van?
- Nincs semmi bajom, csak belefáradtam… Azt hiszem, könnyebben viselem a hiányodat, ha tudom, hogy semmi közöm ahhoz, hol vagy, és kivel.
Harry arcán a döbbenet lassan átváltozott tehetetlenséggé. Láttam rajta, hogy ezerrel pörög az agya, és próbálja felfogni amit mondok, de nem tudott mit kezdeni az elhangzottakkal.
- Nem fáradhatsz bele! Semmi sem változott. Szeretlek…- A hangja halk volt, szinte esdeklő, és a szívem lassan elfacsarodott.
- Értsd meg Harry! Ez nekem így nem megy. Én próbáltam, esküszöm! – Fáradtan rogytam le ismét a székre, és belekortyoltam a kihűlt feketébe. Ő is a pulthoz lépett, töltött magának egy kávét, felöntötte tejjel, aztán megmelegítette a mikróban. Mikor kihúzta mellettem a széket, hogy leüljön, az éles hang, ahogy nyikorgott a kövön, olyan volt, mintha kést szúrtak volna a fejembe. A halántékomhoz kaptam, és összeszorítottam a szemeimet.
- Ne haragudj! – tette nyugtatóan a kezét a vállamra. Direkt halkan beszélt, hogy megkíméljen a kínoktól, de az ő hangja nem a másnaposságtól görcsölő agyamat, hanem a fájdalomtól szenvedő szívemet gyötörte. – Megoldjuk, Lou! Kitalálunk valamit.
- Persze… ahogy eddig is. Heti két nap, vagy havonta egy párnapos túra LA-be, mikor kettesben lehetünk. Áruld el, a maradék időben, ami az életem kilencven százaléka, mi a rossebet csináljak? Nem élhetek úgy, mintha állandóan várnék valamire. Ez képtelenség. Tudhattunk volna az elején is, hogy ez nem fog működni.
- Kicsi! Az isten szerelmére! Nem adhatod fel csak azért, mert nem minden úgy alakul, ahogy szeretnénk. El kell fogadni, hogy most ennyi jut, de ennek is vége lesz egyszer.
- Igen, és utána mi lesz? Kilépünk a nyilvánosság elé, bejelentjük, hogy melegek vagyunk, és elveszel? Ezzel tönkretéve a karrieredet, az életedet?
- Még nem tudom mi, hogy lesz, de ha nem is lépünk ki az árnyékból, akkor is mi dönthetünk arról, hogy legyen a továbbiakban.
- Most nem tudok ezen agyalni, de az az érzésem, a helyzet akkor sem lesz sokkal rózsásabb. Maximum együtt élünk majd, ami abból áll, hogy én élek a közös lakásban, te pedig repkedsz a világban, és ugyanannyi időd lesz rám, mint most. Az, hogy földrajzilag hol vagyok magányos, annyira lényegtelen.
- Mit akarsz tőlem, Lou?! Mit mondhatok arra, ami nem az én döntésem? Mit ígérjek, mikor még nem tudom, hogy alakul az életünk két év múlva?
- Nem akarok semmit Harry. Én már régen beláttam, hogy ez nem működik. Te próbálod bemagyarázni, hogy jobb lesz, te próbálsz kapaszkodót találni a káoszban, és ragaszkodsz valamihez, ami már rég nem is létezik.
- Mi nem létezik? A szerelmünk? Már nem szeretsz? Mert én ugyanazt érzem, amit az első percben, mikor megláttalak. Hogy összetartozunk… - a hangja elfúlt, és ahogy felnéztem rá, a szemei könnyekben úsztak. Gyorsan odakapott a kezével, hosszú ujjaival eldörzsölte az áruló cseppeket, aztán beletúrt a hajába. - Kérlek! Most nem vagy jól. Beszéljük meg ezt, ha kiheverted az éjszakát. – Még mindig kiutat keresett, és haladékot akart. Nem volt erőm tovább csinálni a műsort. Semmit nem akartam, csak visszafeküdni az ágyba, és átaludni a napot.
- Nem hiszem, hogy bármi is változna, de ha akarod, gyere vissza holnap.
- Nem lehet. Ma este visszarepülök. Így is alig tudtam elintézni, hogy egy napra eltűnhessek a szemük elől.
- Látod? Semmi esélyünk. A kibaszott holnapról sem dönthetünk, és arra sincs időd, hogy megbeszéljük a dolgainkat –mondtam keserűen.
- Nincs igazad. Átrepültem miattad az óceánt, hogy személyesen beszélhessünk, ne telefonon. Egy egész napot töltök a repülőn. Arról nem tehetek, hogy te épp másnaposan fetrengsz, és nem lehet veled normálisan beszélni. – Kezdett felmenni a pumpám.
- Jól van, okolj engem nyugodtan, ha ettől neked könnyebb. Ha neked jobb, hogy engem hibáztatsz, akkor legyen! Menj a picsába, Harry! Éld a szuper kis életedet, húzd meg a csajokat, vagy a pasikat, akik a nagy Harry Styles karjaiba omlanak, pusztán a látványodtól. Nem kell ide ez a nagyjelenet. Neked is könnyebb lesz, ha nem húzlak le a piti kis nyavalygós hisztimmel.
- Én nem mondtam hogy piti, se azt, hogy nyavalyogsz. Csak azt mondtam, túlreagálod a dolgot, mert semmi nem történt, ami miatt most ki kellene borulnod.
- Persze, azt is dirigáld meg, mikor és miért borulhatok ki. Esetleg írjunk alá ezzel kapcsolatban egy szerződést? –Felnevettem, de inkább ijesztő volt a hangom, mint vidám.
- Cinikus vagy – állapította meg.
- És az is tilos? –kérdeztem vissza kapásból. A kávé már kifejtette a hatását, és bár még mindig kóválygott a fejem, az agyam már viszonylag sebesen dolgozott.
- Nem. Neked mindent szabad, Lou! Sárba tiporni az érzéseimet, általános problémának feltüntetni az önsajnálatodat, és féltékenységből elkönyvelni, hogy nekem nem felel meg az életünk, ahelyett, hogy bevallanád, hogy magaddal van bajod. Nem tudom, miért és hogyan történt meg mindez, és a megoldást sem tudom, de ha úgy érzed, bármivel tudok segíteni, én megteszem.
- Ne tegyél több szívességet Styles! Már így is túl sokat köszönhetek neked! –vágtam az arcába epésen. Nem szólítottam a vezetéknevén soha, így ez most olyan idegenül hangzott, hogy ő is lemerevedett, és az utolsó mondat ott visszhangzott a csendben.
- Elvetetted a sulykot! – sziszegte Harry, és ökölbe szorította a kezeit. Aztán lehunyta a szemeit, majd egy hatalmas sóhajjal nyitotta ki újra. A keze felemelkedett és az arcomra simult.
- Kérlek Lou, ne tedd ezt velünk! Kérlek! – A hangja erőtlen volt, mintha már ő is tudta volna, hogy a dolgok nem változnak meg hirtelen. Se benne, se bennem.
- Nem én teszem ezt. Csak így alakult. It is what it is.
- Gondold át még egyszer… még százszor a kedvemért! Én ezt nem tudom így lezárni. -
Az ujjai végigfutottak az államon, az arcomon, a szemeimen, amit lecsuktam egy pillanatra. Búcsúzott. Éreztem, de nem tettem ellene semmit. Utoljára érintett meg így, és szerette volna magával vinni az emlékét. De én csak túl akartam esni az egészen. Felnyúltam, megfogtam a csuklóját, és finoman elhúztam a kezét az arcomtól. Egészen addig nyomtam vissza, míg az ölébe nem hanyatlott. Felálltam, és elléptem, mert nem bírtam elviselni a közelségét. Szerettem volna a karjaiba vetni magam, átölelni, és elhinni mindent, amit ígérni tud. Belefeledkezni a pár órányi boldogságba, hogy elűzze belőlem az egész heti magányt. De azt is tudtam, a holnap sokkal rosszabb lesz,- mikor a kihűlt ágyban markolom az illatától terhes paplant, és ordítani tudnék a hiányától, - mint a másnaposság, vagy a letargikus állapot, amibe ezután süllyedek majd.
- Menj el! – szinte csak leheltem a szavakat, annyira égették a torkomat.
Háttal álltam, és vártam. Hallottam, hogy feláll, és vártam a léptei zaját, de csak nehéz légvételei törték meg a csendet. Összeszorítottam a szemeimet, útját állva a könnyeknek, és keményen markoltam a pult szélét. Imádkoztam, nehogy utánam lépjen, mert akkor vége az önuralmamnak, és zokogva könyörgök, hogy mentsen meg.
Mentsen meg önmagamtól, a kiüresedett, semmitmondó életemtől, a démonoktól, akik állandóan gyötörnek, és lassan kiszívják belőlem a lelkemet. Könyörögtem volna, hogy segítsen, hogy öleljen, hogy szeressen, mert ő az egyetlen gyógyír megtépázott lelkem sebeire. De tartottam magam, erősebben, mint amit valaha is hittem volna magamról, mert tudtam, én vagyok a béklyó, ami visszatartja a szárnyalástól. Könnyebb lesz az élete nélkülem.
Nem tudom, meddig álltunk ott, csak azt, lassan az erőtartalékaim végére értem. Egyetlen hajszál választott el az összeomlástól, mikor meghallottam a csizmája sarkát, ahogy megcsikordul a kövön. Aztán határozott lépteit hallgattam, majd az ajtó csapódását. Utána már csak a csendet, a szüntelen, üres csendet, ami megtöltötte a világomat kívül és belül.


.