LXXX. Fejezet

Sziasztok!

Hoztam egy új részt, de igazából most nem is ez a lényeg...
Szeretnék egy hihetetlenül tehetséges írónőt a figyelmetekbe ajánlani, akit addig fűzögettem, míg sikerült átcsábítanom a Larrys táborba, és belekezdett egy történetbe, amit én bétáztam, és szerelmes lettem bele teljesen. Szeretnélek megkérni benneteket, szavazzatok neki bizalmat, és iratkozzatok fel nála, mert 30 főnél teszi ki az első részt. Higgyétek el, nem fogtok csalódni. Hol izgalmas, hol marcangoló, hol fülledten erotikus lesz, és a szókincsünk is gazdagodni fog, mert nagyon szépen és választékosan ír.

Szóval fogadjátok szeretettel a Don't Look Back-et, Silver Breeze-től... <3 <3

http://dontlookbacklarry.blogspot.hu/

Elkezdődött a turné. Épp Bogotába tartunk. A kezdeti kétségbeesést mára fásult apátia váltotta fel. Harry továbbra is levegőnek néz, és ha lehet, messzire elkerül. Majdnem két hónap telt el, és időközben a fiúk is megszokták az új felállást. Már nem okoz gondot, ki, hova üljön, vagy álljon egy interjún, vagy a fotózásoknál. Egyszerű a képlet. Bárki bárhova, csak mi ne kerüljünk egymás mellé. Zayn általában mellettem foglal helyet, és továbbra is teljes mellszélességgel támogat. Néha elcsípek egy utálatos fintort Harry arcán, mikor átöleljük egymást, vagy sugdolózunk a fellépéseken. De Niall kedvessége is kiérdemel tőle egy-két gyűlölködő pillantást. Már nem érdekel. Sokat rágódtam a dolgokon, és arra jutottam, feleslegesen aláznám meg magam azzal, hogy beszélgetést kezdeményezek vele. Tisztán látszik, hogy esze ágában sincs rendbe tenni a dolgokat, vagyis igazából nincs is mit rendbe tenni. Befejeztük, vége. Nyilván mindketten hibásak vagyunk benne, de már felesleges boncolgatni, ki, hol vétette el a lépést. Mára lényegtelen. Én nem szóltam, hogy baj van, ő talán szándékosan nem vette észre a jeleket, vagyis nem foglalkozott velük. Aztán mikor már konkrét problémák merültek fel, akkor mindketten úgy tettünk, mintha nem is léteznének. Mire kiborult a bili, már késő volt…

De Harry úgy látom, tovább is lépett. Múlthéten láttam egy interjút, ahol egy szőke szépfiú szája széléről törölt le valamit, olyan természetességgel, ami nem hagyott kétséget afelől, milyen viszonyban vannak. A magas, helyes, szőke srác sem lepődött meg a mozdulaton, sőt, el is mosolyodott az intim érintésre, Harry pedig jól láthatóan be volt rá gerjedve. Le se tudta venni a szemét a szájáról, helyette a sajátját harapta, és muszáj volt megérintenie, annyira kívánta. A szívem sokadszor szakadt meg, de ebben az esetben végleg. Amíg nem láttam mással, mindig élt bennem a remény, hogy egyszer talán tisztába tesszük a dolgainkat, de ezután a közjáték után, ezer százalékig biztos voltam benne, hogy esélytelen vagyok.
Mélabúsan ittam magam hullarészegre ismét, és két napig ki se keltem az ágyból.
Mr. Szívdöglesztő viszont jobban néz ki, mint valaha. Sokkal több a szabadideje, hogy nem kell miattam repkednie, se sutyiban eltölteni pár órát, így állandóan gyúrni jár. A teste, mint egy görög istené. A haja már jó hosszú, még szárazon is a nyakába lóg. És láttam róla egy képet, ahol épp egy medencében ökörködik, onnan tudom, hogy vizesen, mikor nem ugrik csigákba, már a vállára ér. Csak a látványtól görcsbe állt a kezem, annyira szerettem volna beletúrni, és az ujjaim között átfuttatni a tincseit. Ez a függőség soha nem fog elmúlni, azt hiszem. Nem birtoklod a szert, tudod, hogy nem is tesz jót neked, de a vágy, hogy hozzájuss, életed végéig elkísér. Egy drogos, vagy alkoholista is csak időlegesen tiszta, amíg az önuralma kitart. De soha nem tudhatja, mikor győzi le a kísértés…

Úton a koncert felé, épp azon agyaltam, hogy jövő héten Argentína, aztán Brazília következik, és hogy megkérem Eleanort, repüljön át pár napra hozzám. Tudom, hogy ő is szeretne megnézni pár dolgot, és jól esne kicsit ellazulni mellette. Csak akkor érzem magam normális embernek, ha velem van. Amit neki köszönhetek, azt soha nem fogom tudni meghálálni. Akkor is kitartott mellettem, mikor a legmélyebb, legocsmányabb önutálatban fetrengtem, és akkor is, mikor én magam úgy éreztem, fel kellene adnom.
Ahogy ezen morfondíroztam, arra lettem figyelmes, hogy egy pillantás égeti az arcomat. Nagyon régen nem éreztem ezt, úgyhogy azonnal felkaptam a fejem, és Harry gyönyörű, zöld szemeibe néztem, de ő azonnal elfordult. Most én néztem merőn, de többé nem pillantott rám, így nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. Biztosan azért bámult, mert cefetül nézek ki. Lefogytam 52 kilóra, ami már nekem is kevés. A csontjaim szinte zörögnek, az arcom beesett, amit több napos borostával próbálok leplezni. Fodrászt én sem engedek a hajam közelébe, akárcsak ő. Kettőnk között az egyetlen különbség, hogy ettől ő még jobban néz ki, zabolázatlan, tekergőző tincsivel, én meg úgy festek, mint egy hajléktalan.  Pont leszarom.
A stadionba érve, bemérettük a mikrofonokat. A hangmérnök hiába mondja hetek óta, hogy ennem kellene valamit, mert a hangom csak árnyéka a hajdaninak, és hogy nem tud több kakaót tenni rá, mert amúgy is nazális orgánumom úgy szól, mintha egy befőttesüveg lenne a fejemen. Az evés teljesen hidegen hagy. Egyen, aki éhes. Én nem vagyok. Annyit sikerült elérnem, hogy nem piálok minden nap. Próbálom betartani az íratlan szabályomat, miszerint ha berúgtam, utána két napig egy kortyot sem iszom. Többé-kevésbé sikerül is.
Most például már három napja tiszta vagyok, és xanaxot is csak éjszakára vettem be, de ez ma megborul. Koncertezni nem tudok anélkül. Nem a stressz, nem a lámpaláz miatt, hanem Harry miatt. A látványa totál kikészít, és nem tudok odafigyelni, mert egyfolytában őt lesném, hogy legalább ennyivel etessem a bennem lakó szörnyet, aki napról napra felemészt. Ha beveszem a „leszarombogyót”, akkor legalább a fellépések erejéig el tudom engedni magam, és élvezni a most is hihetetlenül mámoros élményt, ami több tízezernyi ember euforikus boldogságából fakad.

Épp elénekeltük a Rock Me-t, és leültünk a szokásos alakzatba, mikor felcsendült az Over Again zenéje. Nem is figyeltem oda, hisz az én szólóm csak a felénél kezdődik. Zaynnel ökörködtünk valamit, bár tudom, a rajongók jobban szeretik, ha a lassú, lírai számoknál nagyobb átélést tanúsítunk, de nekem ez roppant nehéz. Minden közösen írt, énekelt szám emlékek százait szabadítja rám, amibe újra és újra belehalok. Ezért Zayn mindig bedob egy poént, mikor látja, hogy kezdek megborulni. Most is ez történt, és bár nem emlékszem, épp mivel viccelődött, de hozzá akartam hajolni, hogy válaszoljak, mikor felrobbant a stadion. Olyan sikoltozás hangzott fel, amire még én is felkaptam a fejem. Harry nevét hallottam ki a sikolyokból, ezért először rá néztem, de a piros fényekkel halványan megvilágított, hatalmas színpadon semmi furcsát nem láttam. Hazz a lépcsőn ült, ahol szokott. Felpillantottam a kivetítőre, és a torkomra forrt a szó. Harry sírt. Az lakóháznyira nagyított szemek könnyekben úsztak, az arca megnyúlt, és látszott, hogy alig bírja tartani magát. A szöveg arról szólt, hogy a szakítás után mit érez, és ahogy most énekelte, minden új értelmet nyert  számomra.  Eltátottam a szám a meglepetéstől. Nem volt időm összeszedni magam, mert abban a pillanatban rám került sor. Krákogtam egyet, majd belekezdtem a részembe, de éreztem, hogy villámként cikázik át rajtam egy érzés, és az én szemem is megtelik könnyekkel. Nagy színész vagyok, ezért egy vigyorral lepleztem a dolgot, de a hatalmas vásznakon nem maradhatott rejtve, hogy én is elbőgtem magam. Az én szövegem is ugyanolyan szívbemarkoló volt ebben az értelmezésben, és éreztem, hogy a szívem ismét kettéhasad. Mikor vége lett a számnak, Harry felpattant, és eltűnt a szemem elől. Mikor újra láttam, már nyoma sem volt az egésznek.

Két számmal később, épp a Story Of My Life-ot énekeltük, mikor ismét éreztem az égető pillantást. Odafordultam, de ezúttal nem kapta el a tekintetét. Legalább öt másodpercig néztük egymást, míg egy másik formációhoz kellett indulnunk a színpadon. Az egész testem reszketett, pedig azon kívül, hogy rám nézett, ez égegyadta világon semmi nem történt.
Figyeltem őt, és sikerült elkapnom egyszer-kétszer, ahogy engem néz, általában mikor én énekeltem, és rajta nem volt fejgép. A sötétből is remekül tudtam érzékelni a pillantását, mert a tekintete még mindig égeti a bőrömet, mintha az én külön bejáratú napom lenne. Egyre idegesebb lettem. Nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Miért sírt? És miért néz így rám? Egyáltalán hogy néz rám? Az arca komor volt, de a pillantása élt. Egész este láttam rajta, hogy emészti valami. Nem vált be az új fiú? Nosztalgikus hangulatban van? Vagy nagyon is bevált az új fiú, és most döbbent rá, hogy a mi kapcsolatunk egy életre lezárult? Lehúztunk együtt három évet, a legmélyebb sorsközösségben, és kettőt igazi szerelemben. Több mint egy évig párkapcsolatban éltünk, és nagyon, de nagyon szép pillanatokat kaptunk egymástól. Mindketten felnőttünk közben, és a kamaszszerelmet felváltotta az összetartozás érzése. Most ettől búcsúzik. Éreztem, ahogy az utolsó reménysugár is kihuny a szívemben, és a következő alkalommal, egy könnyes mosollyal néztem vissza rá.

A buszban alszunk? –kérdezte Zayn a koncert után. Már éppen rá akartam vágni, hogy persze, mikor eszembe jutott, hogy ma éjjel le sem fogom hunyni a szemem, és valószínűleg végigbőgöm az éjszakát, amihez nem kellene nézőközönség.
- Nem, tesó. Ma valahogy szeretnék egy kényelmes ágyban elnyúlni, és egyedül lenni…ha nem baj.
- Nem, dehogy –válaszolta mosolyogva Zayn.- Akkor legalább skype-olok egyet Perrie-vel - kacsintott rám, amiből tudtam, súlyos netszexbe fog torkollni az este. Elvigyorodtam, és az oldalába bokszolva elfordultam tőle. Még épp láttam a göndör fürtöket, ahogy eltűnnek az ajtóban, mert a gazdájuk sietve lelép a buszról.
Megdobbant a szívem. Azt hittem, Harry már rég elment, Niallel, és Liammal együtt.
- Akkor jössz? –Összerezzentem Zayn hangjára, aki épp a hátizsákját vette a vállára, és elindult a kijárat felé.
- Menj csak, még benézek Otto-hoz, hogy belehallgassak a tegnapi felvételekbe –hazudtam. Zayn csak bólintott, aztán összepacsiztunk. Néztem, ahogy hosszú lépteivel átszeli a dühöngőt, míg el nem tűnt a sötétben a pálya szélénél. Csak álltam, és bámultam a semmibe. Nem voltak gondolataim, nem is léteztem. Nem engedtem, hogy az agyam kombinálni kezdjen. Nyugalmat akartam, és csendet. Kívül, és belül is. Beveszek két bogyót, döntöttem el.
- Lou! – egy mély hang szólított meg, mire összerezzentem. – Itt alszol? –kérdezte Pete, és mellém lépett.
- Még nem tudom –válaszoltam őszintén.
- Valami baj van? – A barna, sokat látott szemek úgy vizslatták az arcomat, mintha belelátna a fejembe.
- Igen, de csak a szokásos, Pete. Ne aggódj. Kicsit kiszellőztetem a fejem, aztán eldöntöm, átmegyek-e a hotelbe.
- Jó, csak nem akarok kiszúrni a sofőrrel. Mit mondjak, meddig várjon? –kérdezte, de a szeme még mindig engem fürkészett.
- Küldd el nyugodtan! Legfeljebb hívok egy taxit, és Brett átkísér, ha úgy döntök.
- Oké, ez jó megoldás –válaszolta a biztonsági főnök, és biccentett. Kezet ráztunk, ő is elsétált, és én ott maradtam egyedül, a hatalmas stadion hátsó traktusában. A szerelők a színpadot bontották, de rám se hederítettek, nekem pedig pont erre volt szükségem. Egyedül voltam, de emberek között. Nagyot sóhajtottam, aztán felléptem a három lépcsőfokon. Leoltottam a lámpát, csak a kis olvasót hagytam égve az ágyam fölött. Úgy döntöttem, megpróbálom gyógyszer nélkül. Nem éreztem, hogy befeszültem volna. Inkább iszom egy whiskyt, megkeresem a fülhallgatóm, és futok egy órát, hátha azzal sikerül lenyugtatnom kissé zilált idegrendszeremet. Kitöltöttem az italt, két jégkockát is dobtam bele, aztán a kivilágított, de teljesen kihalt stadiont néztem, miközben elkortyoltam.
Felvettem a joggingomat, a futócipőmet, és egy hajpánttal felfogtam a hajam. Bemelegítettem a futópálya szélén, amiről már leszedték a műanyag borítást, amivel a koncert alatt védték, majd nekilendültem. Aztán róttam a köröket rendületlenül, a zenét teljes hangerőre állítva.


.