XC. Fejezet

Reggel úgy ébredtem, mint akit agyonvertek. Minden azonnal beugrott, nem volt jótékony átmenet álom és ébrenlét között. A gyomrom azonnal felfordult, és ismét azzal fenyegetett, hogy hányni fogok, de ezúttal egy pohár jéghideg ásványvízzel sikerült lenyugtatnom. Nem voltam másnapos csak iszonyatosan elkeseredett. Még mindig nem tudtam felfogni, Louisnak mi volt a célja az egésszel.
Főztem egy kávét, és kiültem a teraszra, aztán átgondoltam a dolgot. Félrenyeltem a feketét, mikor berobbant az agyamba a felismerés. Elégtételt akart venni. Csak bosszút akart állni a buszon történtekért. És bár józanul sosem lett volna ilyen, az ital hatására eltűntek az erkölcsi gátlások. Tudtam, mennyire haragszik rám azért az estéért. Most hogy új pasija van, úgy érezte, ezt a szálkát is kihúzza a körme alól. Letaglózott a felismerés. Bosszúból. Ennél csak az lett volna rosszabb, ha szánalomból teszi. Lehunyt szemekkel, hitetlenkedve csóváltam a fejem, és éreztem, ahogy úrrá lesz rajtam a kétségbeesés.
Lezuhanyoztam, aztán kínomban netezéssel ütöttem el az időt. Valamiért megkönnyebbültem tőle, mikor találtam két idézetet, ami pontosan kifejezte az érzéseimet.
Már régen rájöttem, az valamiért könnyít a lalkemen, ha anélkül kürtölhetem világgá az érzelmeimet, hogy mások tudnák, azok a mondatok pontosan mit jelentenek nekem. A Pinterestet egyenesen nekem találták ki.
 Mint egy tinilány - gondoltam magamról lesajnálóan, és fel is röhögtem, ahogy a nappali tükrében megláttam a szoros copfba fogott, vállig érő hajamat, a lila köntösömmel. Ez igazán szép összkép! – húztam el a számat. Felöltöztem, felhívtam Edet, hogy menjünk el egy tetoválószalonba, ő pedig kérdés nélkül azt válaszolta, hogy indul értem.
Délután, mikorra a csuklómról eltűnt az I can’t change felirat, kicsit jobban éreztem magam. Azt nem mondom, hogy az új, nem pont ugyanazt jelenti, és hogy nem ugyanúgy kötődik Louis tetoválásaihoz, mint a többi, de engem ez is kielégített. Miatta varrattam azt a mondatot a bőrömre, és ha végleg lezártnak tekinti a kapcsolatunkat, ideje nekem is váltani. Mikor ezt magyaráztam Ednek, tőle szokatlan módon, nem bólogatott helyeslően, hanem felnevetett.
- Harry, te olyan egyszerű vagy, mint egy bot. Most csináltattál egy horgonyt, ami az állandóságra való vágy szimbóluma, arról nem beszélve, hogy Louison van a hozzá tartozó kötél, és az iránytű. Tényleg nagy különbség. Ha egy pucér hableányt tetováltattál volna az alkarodra, na, az lett volna a komoly váltás.
- A hableányok sosem pucérok, te barom! – válaszoltam, és én is elnevettem magam. – Nincs puncijuk, és melltartót viselnek.
- Jesszus! Hogy te milyen okos fiú vagy – ironizált Ed.
- Akkor fogok puncis hableányt a karomra varratni, ha valaki megkéri a kezem. – A "soha a büdös életben" fogalmát szerettem volna keretbe foglalni ezzel a mondattal, de a barátom csak elmosolyodott.
- Ígéred? – kérdezte még mindig vigyorogva.
- Esküszöm – mondtam gondolkodás nélkül.
- Ebédelünk? – szólt a következő, eldöntendő kérdés.
- Aha. Menjünk mexikóiba.
- Bassza meg, már megint taccos – háborodott fel Ed, de azért lekanyarodott a megszokott helyünk felé.

Késő délután értem haza, és igazából nem is volt kedvem egyedül nekimenni a hosszú és magányos estének, ami megint bőgéssel, és a fájdalmas emlékek felidézésével fog telni. Mikor beléptem a lakásba, épp a telefonomban lapoztam a névjegyeket, hogy kerítsek egy barátnőt, aki eljön velem, hogy ruhavásárlással csillapíthassam a nyomoromat. Az orromat megcsapta a kávéillat, és épp azon agyaltam, otthagytam-e a második feketémet a pulton, mikor megláttam a papucscipőket, ahogy kinéztem a teraszajtón. A cipőkből csokibarna bokák lógtak ki, és egyetlen pillanatig sem volt kérdéses, hogy kihez tartoznak.
- Na ne! – nyögtem fel elkínzottan, és önkéntelenül lehúztam az ingem ujját, majd begomboltam, nehogy kilátsszon az új tetkóm. Néhány mély levegőt vettem, az agyamban sebesen kergették egymást a gondolatok, és elindultam a lakáson át. A nyitott ajtón lágyan kúszott be az organzafüggöny, amit el kellett húznom, hogy kilépjek a naplementétől megvilágított tetőkertbe.
- Szia! – ugrott fel Louis, mikor meglátott.
- Szia! Mit keresel itt? – kérdeztem kertelés nélkül.
- Beszélnünk kell! – mondta, és végigsimított a combjain, beletörölve a tenyerét. Ideges - állapítottam meg. Én is az vagyok.
- Igen? És miről? Mert ami este történt, arról én már nem akarok – ráztam meg a fejem, és komolyan is gondoltam.
- Pedig fogsz – válaszolta elszántan Louis, és visszaült a fotelbe. Kigúvadt szemekkel meredtem rá, és fel voltam háborodva, hogy még ő dirigál. Fújtatva léptem vissza a lakásba, és egy üveg ásványvízért mentem a hűtőhöz. Letámaszkodtam a konyhapultra, és próbáltam rendezni a gondolataimat. Az ablakon pont kiláttam, és néztem, ahogy előrehajolva morzsolgatja a térdei közé lógatott kezeit, a vállai is szinte leesnek, és köztük teljesen lebukik a feje.  Nem sajnáltam meg, annyira azért nem vagyok jótét lélek, de valami megmozdult bennem. Idejött, tisztázni akarja a dolgokat, és elég elszánt hozzá, hogy meg is tegye. Nekem pedig válaszok kellenek, még akkor is, ha beledöglök a megszerzett tudásba. Nagyot sóhajtottam, kivettem még két üveg vizet, aztán kisétáltam a teraszra, és lerogytam  vele szembe, a fotelbe.
- Hallgatlak.
- Bocsánatot szeretnék kérni…
- Nem tudok megbocsátani, Louis – vágtam közbe, mire elhalt a hangja, és nehéz csend telepedett közénk. Rázta a lábát, és a földet pásztázta, de aztán hirtelen felnézett.
- Miért? – egyszerű kérdésnek hangzott, de a válaszadás annál nehezebb feladatnak tűnt.
- Hogy miért? Mert úgy éreztem, vagy az volt a célod, hogy bosszút állj, vagy az, még ha nem is teljesen tudatosan, hogy rájöjjek, neked már van valakid. De a legrosszabb eshetőség, hogy arra voltál kíváncsi, az új pasiddal jobb-e a szex, mint velem.
Kezdett elborulni az agyam, a hangom egyre hangosabban, és egyre hisztérikusabban csengett.
- Te nem vagy normális! Egyik sem! - Most rajta volt a sor, hogy felemelje a hangját.- Egyszerűen elvesztettem a fejem. Megkívántalak, annyira, hogy az ép eszem maradéka is használhatatlanná vált. Nem mérlegeltem, bele se gondoltam, egyszerűen veled akartam lenni. Miért olyan nehéz ezt elhinni? Te mit akartál? – kérdezte vádlón.
- Hogyhogy mit? Szeretkezni veled, ez egyértelmű. De nem pótszerként, nem összehasonlításként, és nem unalomból.
- Ahogy én sem! – kiabált rám.
- Nem? Akkor miért vágtad a pofámba, hogy van valakid? Haaa? Miért nem hazudtál? Simán mondhattad volna, hogy egyéjszakás kaland volt, hogy azt sem tudod igazából hogy történt, vagy hogy részeg voltál… Mit tudom én… Bármit hazudhattál volna, amit el tudok fogadni.
- Igen? Hazudnom kellett volna? Pont neked? Hát tudd meg, hogy nem akartam. Nem akartam pont neked hazudni. Évek óta hazugságok hálójában élem az életem. Mindenkinek hazudok. A világnak, a rajongóknak, a fiúknak, Eleanornak, már az anyámnak is. Nincs egy őszinte pillanatom. Te voltál az egyetlen az életemben, aki előtt nem voltak titkaim, aki mindent tudott rólam. Neked nem tudok, és nem is akarok hazudni. Mert minden hazugság kiderül egyszer. És mondd csak, hogy érezted volna magad, ha hetekkel, vagy akár hónapokkal később derül ki a dolog? Ha akkor döbbensz rá, hogy mikor lefeküdtünk egymással, akkor is volt valakim? Akkor nem érezted volna úgy, hogy kihasználtalak? Hogy megaláztalak? Dehogynem, bazmeg!!! Még ezerszer jobban, mint így…- Néztem őt, az állán vibráló izmokat, megfeszülő állkapcsát, ahogy szinte csikorogtak a fogai, miközben beszélt. – Az nem egy kapcsolat, amiről szó van.  Csak egy helyes srác, aki addig-addig kerülgetett, míg a kedvességével, az életvidámságával levett a lábamról. De nem akarok tőle semmit. Ő is tudja. Megmondtam neki. Tudomásul vette, és elfogadja. Összesen négyszer találkoztunk, és igen... lefeküdtem vele! - Ez volt az a mondat, amitől a gyomrom újra elkezdett felfelé vándorolni. – De te nem tehetsz érte szemrehányást. Pár héttel a szakításunk után te is belementél egy hasonlóba. És az, hogy balul sült el a dolog, nem miattam volt. Valószínűleg rosszul választottál. A szépfiú belül nem volt olyan értékes, mint amilyennek gondoltad. De te még ezért is engem okoltál. Hogy miattam nem vagy képes normális emberi kapcsolatokat létesíteni. Igazából mindenért engem hibáztatsz. Minden szarért, ami az életedben van. Holott amíg együtt voltunk, én csak szerettelek. Semmi mást nem tettem, csak szerettelek…mindennél jobban. – Éreztem, ahogy a szavai a szívemig hatolnak, mert minden gondolat, amit kimondott, mélyen átgondolt, érzelmektől terhes volt, és úgy ülte meg a lelkemet, mintha kősziklákkal töltené meg lassan.
- Igen, Louis. Te tehetsz róla, mert eldobtál. Nem harcoltál, csak kitettél az életedből, mint egy régi játékot, ami már nem kelti fel az érdeklődésedet. Mint egy öreg plüssmacit, aminek sokadszor szakad le a füle, de úgy érzi az ember, már nincs értelme visszavarrni.  
- Nem a rossebet nem harcoltam! Hónapokig küzdöttem a magánnyal, az elhagyatottság érzésével. Azzal, hogy te saját életet élsz, mikor nem vagy velem, és hogy olyankor nem is hiányzom neked.
- Mi az, hogy nem hiányzol? Nem telt el úgy este, hogy ne az éjjeliszekrényen lévő képedet csókolgattam volna elalvás előtt, vagy ne a régi SMS-eket olvasgattam volna.
- Ahelyett, hogy írtál volna egy újat… - válaszolta elhalkuló hangon.
- Nem akartalak zaklatni. Éreztem, hogy feszít belül valami, és azt hittem, terhesnek érzed a ragaszkodásomat. Hogy felnőttünk, vagyis te felnőttél, és már zavar a gyerekes viselkedésem. Te voltál az etalon. Rád akartam hasonlítani. Olyan erősnek és magabiztosnak lenni, mint te vagy. Bennem is voltak kétségek, engem is gyötört a féltékenység, de ha hangot adtam neki, mindig szörnyű veszekedés lett belőle, mint Zayn esetében. Ezért inkább kussoltam, és összeszorított fogakkal próbáltam túlélni a külön töltött napokat. - Louis felnézett és az arcomat fürkészte. Bátran álltam a pillantását, mert minden szó, amit kimondtam, igaz volt. - És én sem hazudtam neked. Soha nem hazudtam, nem is tudok. Mindig is te vállaltad magadra, hogy a nyilvánosság előtt elmondod a kötelező köröket, amit elvártak tőlünk, mert én még arra is alkalmatlan vagyok. De tegnap megint összetörted a szívemet... ki tudja már hányadszor – fejeztem be a monológomat.
- Azt kérted a leveledben, hogy soha ne forduljak el tőled, de te most mégis megteszed – suttogta, és a hirtelen váltás kirántotta alólam a szőnyeget. Mennyivel könnyebb a másik arcába vágni a dühödet, leordítani a fejét, mint szembenézni azzal, amitől te is a legjobban félsz.
- Én nem… Én nem tudom, hogyan lehetünk barátok Lou. Én még mindig túl erős érzelmeket táplálok irántad. Képtelen vagyok elengedni téged. A gondolatába is belehalok, hogy valaki máshoz tartozol.
Éreztem a könnyeket, amik a fene sem tudja miért, a torkomból indultak el, egyszerre facsarva az orromat, és marva a szemeimet.
- Hazz, hidd el, te sem vagy közömbös számomra…
- Közömbös? - kiáltottam fel elkínzottan.
- Oké, nevezd aminek akarod, csak ne köss bele minden szavamba – próbált csillapítani.
- Lou, amit te mondasz, és amit én érzek, az olyan távol áll egymástól, mint a Kínai nagy fal, és az Eiffel-torony.
Nagy, elkínzott sóhaj szakadt ki belőle, és felállt, a térdein lehúzva a szűk nadrágot.
- Értem. Nos, én nem tudok ennél többet mondani – tette szét a kezeit. – Úgy érzem, nem akarod megérteni, amit mondok. Vagy nem tudod elfogadni az érveimet. Mindkét esetben tehetetlen vagyok. – Előttem állt, a karjai széttárva, az arcán a veszteség kifejezése.
- Én nem akarlak elveszteni, kicsi! – csúszott ki a számon. Megvonaglott a szája, megremegett az alsó ajka, a szemeiből kövér könnycseppek gurultak le, és a kezei lehanyatlottak a teste mellé.
- Hidd el, Hazz, én sem. Mindig úgy képzeltem, mi örökre összetartozunk. – Lassan lehajolt, egy puszit nyomott az arcomra, aztán ismét kisétált az életemből, anélkül hogy igazán visszatért volna.


.

LXXXIX. Fejezet

A kis klub, amit kibéreltünk erre az estére, tele volt a barátainkkal, ismerőseinkkel. Csak így tudunk bulizni, ha senki kívülálló nem teszi be a lábát, mert különben másnapra tele lesz a net kínos képekkel. Zayn hamar vidámra itta magát, ami azzal járt, hogy már nem figyelte éberen Louis minden lépését, aki Eleanorral, Louval meg a férjével ült egy asztalnál, és beszélgettek. Jeff épp egy újabb koktélt nyomott a kezembe, és mindenáron le akart itatni, de nekem nem volt kedvem megint italba fojtani a bánatom. Mostanában túl sokszor éltem ezzel az opcióval.
- Gyerünk Hazz, idd meg, és menjünk táncolni! – kiabálta túl a mellettünk álló hangfalból áradó zenét.
- Oké – válaszoltam beletörődőn, és a számhoz igazítottam a szívószálat. Végignéztem a termen, és láttam, hogy a diszkólámpák fényében Liam már javában ropja. Mindig röhögnöm kell, ha félrészegen a tánctudásával akar villogni. Úgy mozog, mint egy medve, aki hangyabolyba ült. Esetlen, és nem zavarja más, csak a zene, de azt hiszi, ő a parkett ördöge. Elszakítottam róla a pillantásom, nehogy hangosan felnevessek, ahogy berogyasztott térdekkel lengeti a csípőjét. Mikor elfordultam, összeakadt a tekintetem a kék szemekkel. Louis engem nézett, míg az asztal fölött a lányok egymáshoz hajolva próbáltak beszélgetni. Egy perc is eltelhetett, amíg elvesztünk egymás pillantásában. A gyomromban megvadultak a rég halottnak hitt lepkék, a torkomban dobogott a szívem, és  meglódult a vérem. Láttam, hogy elnyílik az ajka, és ő is szaporábban veszi a levegőt. Már épp elszántam magam, hogy elindulok felé, élve a kínálkozó alkalommal, mikor Jeff elkapta a karomat.
- Na cimbi! Eddig tartott a türelmem. Azt mondtad, ma bulizunk, nem azt, hogy a sarokban fejtáncolunk egész este. - Kikapta a poharat a kezemből, letette a pultra, aztán ellentmondást nem tűrően a tánctérre vonszolt. Kicsavarodva néztem vissza Louisra, de ő már Louhoz hajolt, és valamit mondott neki, közben átölelte Eleanort, és a karját cirógatta.
Rám tört a hányinger.

Egy órával és négy itallal később (végül mégis beadtam a derekam, hogy újabb áldozatot mutassak be a piálás oltárán) már jókedvűen roptuk az egyre zsúfoltabb helyen. Lassan mindenki kedvet kapott a riszáláshoz, és Niall épp előttem állva ordította az arcomba az aktuális slágert, mikor láttam, hogy Louis és El is csatlakozik a táncolókhoz. Eleanor kecsesen mozgott, és egy puszit nyomott Lou arcára. Egy kívülálló simán azt hihetné, ők egy boldog pár. Elfintorodtam a gondolatra.
Hátat fordítottam nekik, és lehúztam az italt, amit Jeff nyomott ismét a kezembe. Még vagy két számot táncoltunk mikor éreztem, hogy valaki folyamatosan nekem dörzsölődik. Arrébb léptem, a most már tényleg fülledt és szűk helyen, de pár mozdulattal később megint éreztem, hogy útban vagyok. Mérgesen fordultam hátra, de azonnal vissza is kaptam a fejem, mert mögöttem Louis táncolt nagy átéléssel. Mindjárt más volt a gyerek fekvése. Lecövekeltem, nehogy valaki közénk férkőzzön és attól a pillanattól kezdve élveztem a nekem csapódó test érintését. Már azt is tudtam, mikor ér hozzám formás kis segge, mikor a háta, vagy a karja. Az érzékeim kiélesedtek, és egyáltalán nem is figyeltem másra. Néha én is beledőltem a nem egészen spontán mozdulatokba, és hagytam, hogy a csípőmhöz érő kar elidőzzön egy pillanatra. Ezt csináltuk perceken keresztül, mikor egy apró kéz markolta meg az enyémet, és picit megszorította. Nem sokkal később én is felbátorodtam, és bár nem tudtam, mire megy ki a játék, én is elkaptam a vékony csuklót, és a hüvelykujjammal végigsimítottam rajta. Aztán a fenekébe csíptem, mire válaszul egy apró cirógatást kaptam a combomra, amitől olyan kemény lettem, mint a vídia.
Nem tudtam, hová vezet ez, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Mikor Jeff kifulladva elindult a pulthoz, hogy újabb italt hozzon, hirtelen megfordultam, és Louis mögé lépve egy röpke másodpercre hozzá dörgölőztem. Úgy fordult meg, mint akibe darázs csípett. Felnézett rám, aztán a tekintete azonnal lesiklott az ölemre, amit ugyan eltakart a szabadon lógó ing, de mikor ismét felemelte a fejét, egy bólintással válaszoltam meg a szemeiben felvillanó kérdést.
Beharapta az ajkát, az arca lángolt, a haja nedvesen tapadt a homlokára. Hezitált, de most én voltam az, aki megvárta, míg elhatározásra jut.
Lassan fordult el tőlem, és elindult a tömegen keresztül. Már kezdtem elkeseredni, mikor megéreztem a kis kezet, ahogy az enyémet keresi. Megfogtam, de csak egy pillanatra, aztán úgy kezdtem követni, mintha dróton rángatnának. Eleanor is elindult mellette, de mikor bekúsztam a látóterébe, és rájött, hogy együtt próbálunk kijutni a tömegből, előzékenyen hátralépett, rám nézve elmosolyodott, majd visszafordult a többiekhez.
Louis úgy vágott utat, mintha egy machete lenne a kezében. Vagy olyan elszánt volt, hogy meg se kottyant neki a lábára taposó emberek lökdösődése. Szorosan a nyomában voltam. Mikor egy-egy nagyobb darab pasi került elénk és megtorpantunk, rögtön a hátára tapadtam, és hozzá simultam. Olyankor éreztem, hogy megfeszül, és egyszer hatalmasra tágult szemekkel fel is nézett rám, de egyébként csak ment előre, mint egy buldózer. A vérem örömtáncot járva hömpölygött az ereimben, már ami még keringett a szervezetemben, mert a java már rég az ágyékomba áramlott. A golyóim feszültek, a farkammal együtt, a lábaim remegtek, ahogy a gyomrom is.
Mikor kiértünk a tánctérről, Louis jobbra indult, én balra, anélkül, hogy megbeszéltük volna. Izgatottan léptem az utcára, és kétségbeesetten néztem körül, de nem láttam sehol. Megfordultam, hátha nem ért még utol, de a kivezető folyosón sem közeledett. Épp kezdett rajtam eluralkodni a rettegés, hogy meggondolta magát, mikor a kitámasztott ajtó mögül, a sötétből hallottam meg a hangját: - Hova? – A kérdés egyértelmű volt, és jogos.
- Hozzám? – kérdeztem vissza habozás nélkül.
- Nem! – vágta rá azonnal. – Oda nem. – Nem akartam vitatkozni vele, bár nem értettem, mi a baja a kis lakásunkkal, de ahogy idáig jutottam, azonnal rájöttem a dologra. A „kis lakásunk”. Talán túl sok az emlék, ami nyomasztaná.
- Hozzád? – kérdeztem, mire bólintott.
- Pete tudja a címet - mondta, majd kilépett a sötétből, beszállt az egyik ránk váró autóba, én pedig le nem vettem róla a szemem, míg el nem hajtottak. Épp tárcsázni akartam, mikor a leghátsó, fekete Audinak felkapcsolódott a lámpája, és a sort kielőzve előregurult. Közvetlenül a klub előtt állt meg, és Pete az anyósülésen áthajolva kinyitotta nekem az ajtót.Hálásan ugrottam be mellé.
- Hova? – Egy perc alatt már másodszor hangzott el ugyanaz a kérdés, de most határozottan válaszoltam: - Louishoz.
Az autó nem lódult meg alattam, ahogy vártam, ezért felnéztem a barna szemekbe, amik rezzenéstelenül állták a tekintetem.
– Biztos? – kérdezte.
- Csak a halál, ami biztos, Pete! – mondtam elgondolkodva, és a szememmel szinte átnéztem rajta.
- Oké. Nagyfiúk vagytok már – jelentette ki, aztán sebességbe tette a monstrumot, és csikorgó kerekekkel indult a tíz saroknyira eltávolodó Land Rover után.

Ahogy kiszálltam a külvárosi utcában, és Pete is, aztán a bejárathoz lépve bepötyögte a kódot, majd szélesre tárta előttem az ajtót, kezdett inamba szállni a bátorságom.
- Csak hívj, és érted jövök – mondta még, aztán finoman megtaszított befelé. Ez inkább annak szólt, hogy ne ácsorogjak az utcán, mint annak, hogy ő pártolná ezt a kis légyottot. Bólintottam, szólni nem tudtam volna, és a lift helyett a lépcsőn indultam el, hogy időt nyerjek. A harmadikra érve egy nyitott ajtó fogadott, és bentről lágy, sárga fény szűrődött ki a folyosóra. Gyorsan beléptem, és halkan csuktam be magam után az ajtót. Nem is tudtam, hogy Louisnak van lakása LA-ben. Azt hittem, valami szálloda hátsó bejáratán kell beosonnom, ahol Pete majd nagy kenőpénzt fizet a hallgatásért.
Az előszobába lépve körülnéztem, de az egyetlen dolog, ami szemet szúrt, Louis lerúgott cipője volt, ahogy szanaszét hevert a szőnyegen.
Én is kibújtam a csizmámból, és mezítláb indultam befelé. Louis épp elém jött a nappaliból, és majdnem lefejelte az államat, ahogy kilépett.
- Oops! – mondta nevetve, és hátratántorodott. Utána kaptam, és átöleltem a derekát, aztán azzal a mozdulattal magamhoz rántottam, és a szájára tapadtam. Nem volt egy pillanatnyi habozás sem, azonnal visszacsókolt.
- Hazz! – nyögte a számba, és kis kezei már a ruhámat tépték. Egy gombom elrepült, de azt se bántam volna, ha cafatokban végzi az egész ing. Segítettem neki, hogy minél előbb megszabadulhassak a közénk álló, felesleges daraboktól. Épp a szűk farmert rángattuk le ketten, mikor Louis térdre esett, és a hasamat csókolta. Lenéztem, az ujjaimat selymes, még mindig izzadt tincseibe merítettem, és figyeltem hegyes, rózsaszín nyelvét, ahogy a bőrömön siklik. Közben ujjait a nadrág alá erőltette, és mérgesen nyögve feszegette a bokáimon. A lábaimmal próbáltam letaposni, de egy ilyen szűk darabnál ez eleve halálra ítélt ötlet. Le kellett hajolnom, és kézzel átbuktatni a sarkamon, ezért Louis ajka elvált a bőrömtől, ami máris szinte lángolt az izgató érintésektől.
- Meg akarlak dugni! – sóhajtotta, ahogy felnyújtotta a száját, hogy ismét ráhajoljak, miközben még mindig az egyik lábamon fityegő gatyával szenvedtem. A kijelentésére elakadt a lélegzetem. – Hazz, muszáj benned lennem – folytatta a kínzással is felérő suttogást, én pedig előtte zuhantam a földre, mert nem tartottak meg a lábaim.
- Csináld! – válaszoltam határozottan, és már a pólóját húztam át a fején. Picit habozott, de mikor újra megrántottam, végül felemelte a kezeit. A nadrágjához kaptam, és miközben a sliccét gomboltam, láttam, hogy egy gumit vesz elő a zsebéből. Ledobta a szőnyegre, és emelte a lábát, hogy áthúzhassam rajta a farmerét, a bokszerével együtt. Mikor már mindketten meztelenek voltunk, térden állva simultunk össze, enyhén alkoholos leheletünk keveredett, ahogy hatalmas, elégedett sóhajokkal csókoltuk egymást ahol értük. Lenyúltam, és marokra fogtam kőkemény péniszét, ő pedig a fenekembe markolt. Nem teketóriázott, az ujjai azonnal szétfeszítettek, és simogatni kezdtek. A vágyam átcsapott felettem, és mikor beledöfött a markomba, ezzel okozva magának élvezetet, a nyakára hajoltam, hogy a nyelvemmel járjam be finom bőrét.
A hajamnál fogva elhúzott, a fejét lehajtotta, és leengedve a csípőjét, a sarkaira ült. Nem lett volna benne semmi különös, ha nem feszül meg az egész teste, és talán nem is veszem észre, ha még két koktélt iszom. De így, még a szexuális izgalom tetőfokán is megrándult a gyomrom. Volt valami a mozdulataiban, amitől megfagyott a vérem. Hátranyúltam, elhúztam kutakodó ujjait, bár majd belehaltam a vágyba, aztán az álla alá nyúltam, és az arcát felemelve úgy tettem, mintha meg akarnám csókolni. Engedelmesen fordult felém, de én egy óvatlan pillanatban leereszkedtem. És ott volt.
A számat gyötrelmes kiáltás hagyta el, mikor a sejtésem minden kétséget kizáróan beigazolódott. Louis nyakán egy apró fognyomokkal tarkított, lila folt éktelenkedett a kulcscsontja felett. Odakaptam, megelőzve a reakcióját, hogy a kezével takarja el.
Csak ültem bénultan, a karjaim lehanyatlottak, ő rákulcsolta az ujjait a vállára, és lehajtotta a fejét.
- Ki az? – kérdeztem összetörten.
- Csak egy fiú az edzőteremből.
- Mióta? – szakadt ki belőlem.
- Pár hete, de semmi komoly – válaszolta, de nem nézett a szemembe. És ez volt az, amiért úgy éreztem, egy világ omlik össze bennem.
Ott térdeltünk, még mindig zihálva, anyaszült meztelenül, a végletekig felizgatva. Tudtam, semmi közöm hozzá, hisz lassan négy hónapja élünk külön. Sőt azt is, én is megtettem a magam próbálkozását a felejtésre, de az, hogy azt mondta semmi komoly, mégis pár hete tart, összetörte a szívemet. Mert én egyetlen alakalom után éreztem, hogy nem kell más. És habár ő is azt állítja, nincsenek érzelmei a sráccal kapcsolatban, mégis találkozgat vele. A szívásnyom a nyakán pedig azt jelzi, az együttléteik is elég hevesek.
Letaglózott a fájdalom. Összegörnyedtem, a kezeimmel takarva el magam, ami teljesen felesleges volt, mégis megalázottnak, és kiszolgáltatottnak éreztem a helyzetet, hogy itt térdelek, a farkam szinte felrobban és csöpög, miközben neki pasija van, és csak egy kóbor numerára akart elkapni, valószínűleg azért, mert a fiú nem engedi, hogy megkefélje.
Annyira abszurd volt az egész.
- Harry! Bocsáss meg! - szólalt meg vékony hangon, és ahogy felemelte a fejét, könnyek masíroztak az arcán, de nem éreztem semmit, csak gyűlöletet.
- Baszd meg! – köptem felé, és a nadrágomért nyúltam. Elfordulva próbáltam magamra rángatni, mikor a hátamra vetette magát, átölelt, és a nyakamra hajolt.
- Hazz, ne! Kérlek, beszéljük meg. Ez nem az, aminek látszik! Én…
- Kussolj! – üvöltöttem rá. – Nem érdekelnek az átlátszó mentségeid. Ez a legelcsépeltebb közhely, amit csak kiejthettél a szádon.
- De…
- Mondom, pofa be, Louis! – Már rajtam volt a nadrág, a zoknikkal nem is törődtem. Feltápászkodtam, és az ingemért nyúltam, mikor elkapta a csuklómat.
- Harry, kérlek ne menj el így! – zokogta.
- Hát hogy menjek el? A barátod hogy szokott? –kérdeztem magamból kikelve. – Legalább jó nagy farka van, hogy szétkúrja a szűk kis seggedet, ahogy szereted? – Már nem tudtam uralkodni magamon.  – Van olyan jó vele, mint velem volt? Neki is négyszer élvezel egymás után? Sikoltod a nevét, már attól is, ha ujjaz? És tud úgy nyalni, hogy attól is elmenj?
Louis lemerevedett, a sírást szipogás váltotta fel és döbbenet, de elvesztettem a kontrollt. Az ingemet reccsenve húztam fel a karomon, miközben előrehajoltam, és egész közelről fröcsögtem az arcába: - Úgy szopod, ahogy engem? Leengeded a torkodon? Biztosan el van tőle ájulva.
Aztán felegyenesedtem, hatalmas léptekkel kirohantam az előszobába, a csizmámat csak felkaptam a földről, és mezítláb robbantam ki a lépcsőházba. A könnyeimet nyelve, hármasával szedtem a fokokat, ahogy lerohantam, és az utcára érve még egy sarkot szaladtam, mikor rám tört a csillapíthatatlan zokogás. Behúzódtam egy kapualjba, és hagytam, hogy elborítson a gyűlölettel vegyes undor. Kihánytam, ami a gyomromat nyomta, aztán türelmesen vártam, hogy lesz-e második menet. Mikor úgy éreztem, már nem háborog annyira a belsőm, mintha az összes szervem elhagyni készülne a testemet, elővettem a telefonom, írtam egy üzenetet Pete-nek, hogy már otthon vagyok, aztán belebújtam a csizmámba, és a kapualjból kilépve leintettem egy éppen arra poroszkáló taxit.


.

LXXXVIII. Fejezet

Sziasztok!

Közeledik a hétvége, hoztam a következő részt, hogy legyen időtök rá.

Remélem már mindenki felgyógyult az influenzából, és újult erővel áll neki a hétköznapoknak. Én csak ténfergek :))

Köszönöm a kommenteket, bár mostanában nagyon fukarkodtok velük,,,de ez van. Én írok, ti olvastok, csak nincs kedvetek írni:((

Mindegy, lényeg, hogy itt vagytok. Imádlak benneteket:

Becca

Beköszöntött a Július, minden szépségével és hátrányával együtt. Szeretem a nyarat, főleg vízparton, és imádom a tengert, de gyűlölöm a nagyvárosok fülledt levegőjét, a rothadó dinnyehéj szagát a kukákban, és az emberek áporodott bűzét mindenütt. Izzadni is utálok. Kiskoromban is zavart, hogy pillanatok alatt képes vagyok verejtékben úszni, és ezt sajnos felnőttkoromra sem nőttem ki. Oda kell figyelnem, milyen színű ruhákat veszek fel, és főleg arra, milyen anyagból, mert annál undorítóbb nincs, mint két feketére átizzadt hónaljfolt egy khaki színű pólón, vagy egy olyan forma a hasamon, mint a lepkém. Márpedig ha harminc fok fölé kúszik a hőmérő higanyszála, a mellkasomon azonnal patakokban folyik az izzadtság.
De Los Angelesben mindez elviselhetőbb. A lakásom teraszán állva hagytam, hogy a kellemes szellő megszárítsa a hajam, ahogy kimásztam a jakuzziból.
A telefonom rezegni kezdett az asztalon, ezért a forró kövön kapkodtam meztelen talpaimat, hogy a napernyő takarásába érjek.
- Halló! – szóltam bele kimérten, mert  ismeretlen volt a szám.
- Jó napot, Mr. Styles. Lortham vagyok, a L&M-től. Kiválogattam, ami megfelelne az ön kritériumainak. Nem tudom, mikor lenne ideje, hogy megnézzük őket.
- Esetleg ma? – kérdeztem vissza, és éreztem, hogy jóleső izgalom járja át a testem.
- Ma?! – A pasi próbálta leplezni a sokkot, amit okoztam neki, és becsületére legyen mondva, azonnal összeszedte magát. – Természetesen, uram. Remek. Egy óra múlva küldök egy kocsit, ha önnek megfelel.
- Várom, és köszönöm – tettem le a kagylót, és vigyorogva indultam a tusoló felé.

Estére hullafáradtan és kicsit elkedvetlenedve értem vissza a lakásomba, és csalódott voltam, de nagyon. Nem hiszem el, hogyha szinte korlátlan mennyiségű pénz áll a rendelkezésedre, akkor sem kapod meg, amit szeretnél. Eszembe jutott Louis állandóan ismételgetett mondata, „a pénz nem minden”, és hogy ezt kamaszként mennyire másképp gondoltam. Akkor még az, hogy megvehettünk bármit, amit megkívántunk, olyan örömmel töltött el, amit ma már kevés pénzért megvehető dolog tud csak elérni. Azok is inkább élmények, mint tárgyak, és azokból is egyre kevesebb van, ami örökre emlékezetes marad, mióta Louis nincs velem. Megint rám tört a mélabú, ezért elővettem a gitáromat, és a barna, gumis füzetemet, amibe macskakaparásommal jegyzem a dalszövegeket, aztán elmerültem a saját kis világomban.
Reggel a kanapén ébredtem, és kellett vagy egy perc, mire rájöttem, a telefonom megállás nélkül rezeg az asztalon. Megnéztem ki az, és mikor Niall idióta vigyora nézett rám a kijelzőről, habozás nélkül vettem fel.
- Ni! Haver! Mizu? – szóltam bele, de a reggeli hangom még számomra is érthetetlen krákogásnak tűnt.
- Hazz! – szinte láttam, hogy mosolyog, mint szinte mindig. – Bocs haver, képtelen vagyok megszokni, hogy nálad ennyivel korábban van.
- Semmi baj, úgyis le akarok menni edzeni. Mi újság?
- Semmi különös, csak gondoltam gratulálok az új számodhoz.
- Milyen új számomhoz? – kérdeztem vissza meglepetten.
- Amit Ariananak írtál. Gyönyörű lett.
- Óóóó… - hirtelen csak ennyi telt tőlem, és az agyam kattogni kezdett.
- Most hallottad? Hol? – próbáltam teljesen felébredni.
- A rádióban. Szerintem szuper lett, bár az az érzésem, ez lesz az új Larry himnusz, ha meghallják a shipperek. – Most is nevetett, mert nem is tudta, mennyire telibe trafálta a dolgot. Azt a számot Louisnak írtam, minden szava róla, rólunk szól, és az érzéseimről, amit iránta érzek, csillapíthatatlanul.
- Louis hol van? – kérdeztem, mert éreztem, hogy beszorul a levegő a tüdőmbe.
- Szerintem LA-ben, a stúdióban – válaszolta elgondolkodva. – Milyen nap van?
- Szerda.
- Akkor biztosan, mert pénteken megyünk mi is.
- Aha – dünnyögtem, és már azon agyaltam, mit csináljak.
- Nem bulizunk egyet, ha ott leszünk? – kérdezte, én pedig oda sem figyelve válaszoltam:- Dehogynem. Remek lenne.
- Akkor holnapután találkozunk – szólt vidáman a telefonba, aztán elköszönt, és bontotta a vonalat.
Felugrottam a kanapéról, és kapkodtam a ruháimat.

A stúdióhoz érve már a torkomban dobogott a szívem, ahogy a liftre vártam. Csak azért nem szaladtam fel a lépcsőn, mert nem akartam csutkára leizzadni, mire beérek. Igyekeztem a légzésemet is normalizálni, és megigazítottam az ingemet. A kalapot mélyen a fejembe nyomtam, a hajamat a fülem mögé simítottam, és lenyomtam a kilincset.
Belépve, először Elt pillantottam meg, aki a telefonját nyomkodva ült az üvegkalitka előtt, a kanapén. Julian a keverőpulton támaszkodott, a hangmérnökkel tologatta a gombokat, és épp a mikrofonba beszélve instruálta Louist. Ő ott ült, egy bárszéken a mikrofon előtt, és figyelmesen hallgatta, amit mondtak neki, közben egyetértően bólogatott, és a mutatóujjával felfelé bökdösött, ahogy akkor szokott, ha magas hangot kell kiénekelnie. Egy pár pillanatig csak néztem, a kezem még mindig a kilincsen, és lefagytam. Mikor magamhoz tértem, és ismét Eleanorra pillantottam, egy kedves mosoly fogadott, és már állt is fel, hogy elém lépve megöleljen.
- Harry! De jó, hogy látlak.
- Szia, El! Én is örülök. Nem is tudtam, hogy itt vagytok. – Eltolt magától, és a szemembe nézett.
- Ezt még kicsit gyakorold. Sose tudtál hazudni – korholt le halkan, én pedig fülig elvörösödtem.
- Őőő… Nem tudod, hallotta már az új dalomat?
- Milyen dalt? – kérdezte, és összehúzta szép ívű szemöldökét.
- Amit Ariana Grande énekel – válaszoltam, mire a szemöldökök felszaladtak a homlokára.
- Szerintem nem. És én sem. Megmutatod? – kérdezte, én pedig bólintottam, a telefonomat előkapva kikerestem a számot, ő pedig elővette a fülesét, és már nyomta is be a lejátszást. Aztán, vagy fél perccel később, felkapta a fejét, és olyan intenzíven nézett a szemembe, hogy benntartottam a levegőt. Nem pislogott, csak égő tekintettel bámult, aztán elfordult, és lerogyott a kanapéra. Odalestem Louisra, aki minket nézett. A pillantásában zavarodottságot láttam, aztán összepréselte az ajkait. Nem örül, hogy itt vagyok – állapítottam meg. Eleanorhoz hajoltam, finoman rátettem a vállára a kezem, mire felnézett. Az arcán folytak a könnyek, nem is próbálta palástolni őket. Ledöbbentem. Csak néztem, ő hallgatta a zenét, a könnyei megállíthatatlanul ömlöttek, de egy szót sem szólt. Mikor kihúzta a fülhallgatót, és a telefonomat felém nyújtotta, csak annyit mondott halkan: - Harry! Ez gyönyörű. Nagyon sajnálom.
- Én is, El. Hidd el, én is – mondtam, aztán sarkon fordulva kisiettem a stúdióból, és meg sem álltam a kocsimig.

Péntek van, és ma mind az öten a stúdióban leszünk. Szerda óta nem beszéltem senkivel, csak Juliannal, aki átküldte a szólamokat, amit még fel kell vennünk, és megbeszéltük a Steel My Girl felosztását. Nem örültem neki, hogy az utolsó harmadban nekem kell lenyomnom a nagyszólót, amit eredetileg Zayn énekelt volna, és az ő hangfekvése tökéletes hozzá, de a zuhany alatt állva kipróbáltam, és rájöttem, ha az elejét fejhangon, a végét gyomorból tolom, akkor én is el tudom énekelni értékelhetően.
Magamra kaptam egy fehér inget, szokás szerint nem bíbelődtem a gombokkal, a kalapot a fejembe nyomtam, és bekaptam egy savlekötőt, mert már korán reggel égett a gyomrom.
Mikor beértem a stúdióba, még a többiek előtt, leerőltettem egy tál müzlit, és ittam egy kávét, aztán erőszakkal lenyugtattam magam. Louis már olyan közömbös, hogy talán nem is érdekli, miket írogatok össze, vagy ő az egyetlen, aki nem lát bele semmit a dalba, ami kettőnkről szólhatna. Mert amúgy az egész világ ettől visszhangzik, a Twitter két napja forr, a Larrysek zokognak, a dalommal megerősítve a teóriájukat, hogy még mindig szeretem Louist.
Mondjuk, kurvára igazuk van, de ez rajtam nem segít.
Láttam, hogy Zayn jön be először az ajtón, és ebből rögtön tudtam, hogy mögötte Louis fog belépni, ezért kortyoltam egyet a kávémból, és mély levegőt vettem.
Lou, ahogy belépett, körülpillantott a kis, otthonos szobában, és mikor meglátott, rám mosolygott. Félrevert a szívem, de igyekeztem nem nagy jelentőséget tulajdonítani a dolognak. Úgy látszik, ma jó kedve van, és ennyi. Elvette a kávéját az asszisztenstől, aki mindenki kívánságait teljesíti, legtöbbször kérés nélkül is, annyira ismer már minket, aztán elindult felém. Útközben odasúgott valamit Maliknak, amitől féltékenység és tehetetlen düh villámlott át rajtam, látva a bensőséges érintést, és a magától értetődő intimitást.
Nem volt időm ezen puffogni, mert Louis már előttem állt, aztán, (még mindig mosolyogva) lehuppant mellém a kanapéra, és a térdemre csapott egyet, majd ott is felejtette a kezét.
- Szia – köszönt rekedtes hangján, amitől pontosan ugyanúgy halok meg minden alkalommal, mint négy évvel ezelőtt.
- Hello – préseltem ki magamból egy köszönést, majd ismét a számhoz emeltem a bögrét.
Louis előre nézett, aztán egy hirtelen fordulattal már rám, amitől majdnem megfulladtam. A pillantása az enyémbe fúródott, és mintha bele akarna kukucskálni az agyamba, olyan erősen nézett. Lefagytam, még a kávét se tudtam lenyelni, ami a számban volt, és úgy álltam a tekintetét, hogy a bögrét sem engedtem le a kezemben. Mintha egy reklámhoz akarnának lefotózni, és várnám, hogy megmozdulhassak.
- Hallottam... – mondta, és ez volt az a szó, amitől ha nem is rettegtem, de tudtam, hogy amit ezután fog mondani, az számomra sorsdöntő lesz. – Gyönyörű, Hazz. – Olyan szépen ejtette ki a nevemet, hogy libabőrös lettem. Mintha azért kaptam volna H-val kezdődő nevet, hogy Louis Tomlinson ejtse ki, három H-val, ahogy csak ő tudja, senki más.
- És? – ennyit tudtam kinyögni.
- Mi és? – kérdezett vissza. Esze ágában sem volt megkönnyíteni a dolgomat.
- Rólunk szól, ugye tudod? – suttogtam, és éreztem, ahogy a pír felkúszik az arcomon. Fürkészőn nézett rám, aztán kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de végül egy sóhaj kíséretében becsukta. Csak bólintott, hogy tudomásul vette a dolgot, aztán beharapta a száját.
- Én még … - kezdtem bele a mondandómba, mikor Liam és Niall beestek az ajtón, hatalmas hahotázás közepette, és egyenesen felénk vették az irányt. Louis még egyszer rám pillantott, és biccentett, hogy folytatjuk a beszélgetést, de aztán a nap folyamán már nem volt alkalmunk, és a pillanat varázsa is elillant. Már nem tudtam volna elé állni, és elmondani, hogy még mindig utána epekedem.
Fél kilenc volt, mire végeztünk, mert inkább azt választottuk, hogy dolgozunk szünet nélkül estig, és a másnapunk szabad, minthogy szombaton is be kelljen mennünk délelőtt. Liam és Zayn a szokottnál vidámabbnak tűntek, és alig várták, hogy este bulizhassanak. Elmosolyodtam a két elkötelezett emberen, akik úgy örülnek, hogy megszabadultak a barátnőktől, mint a kutyák, akikről csak néha veszik le a pórázt, de akkor farokfelvágva szaladgálnak körbe-körbe.
Niall mellém lépett, és a vállamnak dőlt.
- Na, mizu? Mit szólt hozzá? – kérdezte halkan, és pirospozsgás arcára nézve őszinte érdeklődést láttam. Captain Niall – mosolyodtam el.
- Azt mondta szép – válaszoltam, és beszívtam a számat, nehogy panaszkodni kezdjek.
- Ennyi? – húzta fel meglepetten a szemöldökét.
- Nagyjából, aha… - bólintottam.
- Hát ez nem valami jó hír – mondta, és átölelte a vállamat.
- Nem... – értettem egyet, és kotorászni kezdtem egy rágó után, hogy valami mozgással tereljem el a figyelmet a nyomoromról.
- Jó, akkor menjünk, és bulizzunk egy nagyot! – szorongatott meg, én pedig igyekeztem természetesnek látszó vidámságot varázsolni az arcomra.
- Juhéjjjjjj…. Bulizzunk! – mondtam hangosan, a legkisebb meggyőződés nélkül.

.

LXXXVII. Fejezet

Sziasztok!

Nagyon kellemes Valentin napot mindenkinek. Hoztam egy részt, hátha van, aki nem a Szürke 50 árnyalatát nézi a moziban:))

Jó szórakozást, és kellemes pihenést a hétvégére.... ne felejtsetek megajándékozni egy kommentel, ha megérdemlem.

xxxBecca

Az elmúlt hét maga volt a pokol. Louist és Zaynt meghurcolták rendesen. Lou annyira betépett, mikor Peruban a koncertre mentünk, hogy levideózta, ahogy a kocsiban füveznek, majd felpakolta a netre, hogy bosszantsa a menedzsmentet. Bár abban az országban ez teljesen legális, mégis világszintű cirkusz lett belőle. Milliónyi elpártolt rajongó, csalódott és mocskolódó üzenetek ezrei, szinte minden bulvárlapban vezető cikk, és az összes csatornán kis színes hír, persze szépen alápakolva a drogellenes kampány összes elemével.
Nem vagyok drogpárti, ahogy nem is élek vele. Egyikünk sem használ tudatmódosítókat ahhoz, hogy túlélje ezt a szart, amit sikeres és gazdag életnek hívnak, és ezt annak köszönhetjük, hogy ez tényleg egy szuper csapat, ahol számíthatunk egymásra. Hogy van egy kis minivilágunk, ahol normálisan viselkedhetünk, és élhetünk. Az a kétszáz ember, akivel a napjaink nagyobbik hányadát töltjük, megszokott és megszeretett bennünket. A legtöbben tisztelnek is, és egyáltalán nem ítélnek el, ha egyszer részegen nótázgatunk, vagy éjjel úszóversenyt rendezünk a focipálya füvén.
De ez más. A füves cigit sokan azonosítják a kokain, vagy heroin szintű kábszerekkel, anélkül, hogy utána olvasnának. A fű, amiből millió gyógyszert állítanak elő, helyén kezelve egy remek stresszoldó, és kevesebb mellék- és utóhatással bír, mint a pia. Ráadásul nem olyan addiktív mint akár a sima bagó. Mindegy nekik, csak azt látják, hogy itt van két betépett sztárgyerek, milliónyi tini bálványa, akik nyilvánosságra hoznak egy videót, ahol füveznek. Ráadásul Zayn benyögi a filmen, hogy „tudom, hogy a faszt szereted”. Na ezen kis híján felröhögtem, már akkor is, mikor először láttam, de azóta is a kedvencem. Nyilván az előző este történt buszos kalandunkra utalt, és szerencse, hogy nem részletezte, vagy hogy nem azt mondta, tudom, hogy szereted Harry farkát. Mindenesetre ez a közlés elsikkad a skandalumhoz képest, hogy akkor és ott, egy jointot adtak körbe a kocsiban, amiből a testőrök ugyanúgy mélyet szippantottak, mint ők, miközben rendőrmotorosok kísérték őket a városon át. Azonnal megpróbálták letörölni a videót, de addigra több ezer fanatikus rajongó töltötte le, így teljesen esélytelen volt, hogy a feledés homályába vesszen, vagy legalább a világszenzáció státuszt megússza.
Zayn teljesen kiborult, és Louist okolta, Lou pedig befordult. Kijózanodva már ő is látta, mekkora hibát követett el, de késő volt. Csak azt sajnálta, hogy csalódást okozott a rajongóknak, a többit magasról leszarta volna. Teljes hírzárlat volt, és távol tartottak tőlünk minden újságírót, de akkor is döbbenetes volt a médiából ránk ömlő szenny. Persze előszedték a mi kettőnk kapcsolatára vonatkozó utalásokat is, a régi képeket, és kikerültek a hatalmas objektívekkel készített lesifotók, ahol kissé elkeseredett arccal szállok ki a kocsiból, majd jöttek a számba adott mondatok, hogy mennyire ki vagyok akadva, és hogy nyilván emiatt szakítottunk. Végre volt egy eladható elmélet, és meg lehetett szellőztetni a buzi viszonyunkat is. Na, ez elkeserítőbb volt, mint maguk a tények.
- Hazz! - jött be Louis a szobámba kopogás nélkül.
- Igen?- néztem fel azonnal.
- Ma rosszabb - mondta minden magyarázat nélkül, én pedig automatikusan kinyúltam érte, megfogtam a kezét, és az ölembe húztam. Összekucorodott a combjaimon, és a nyakamba fúrta az arcát.
-Ssss…semmi baj. Minden csoda három napig tart. Pár nap alatt lerágják a csontot, és újabb mócsing után néznek - ígértem neki.
- Ezt mondtad két napja is - vetette a szememre.
- És látod, ma már legalább felére csökkent a tweetek száma, és az újságok se rólatok szólnak. Kitartás.
- Felhívott anyám - nyögte, és éreztem, hogy rosszul érintette a dolog.

- És? - kérdeztem, miközben szorosan átöleltem, mert halványan reszketett.
- Neki is hatalmas csalódást okoztam. - Nem válaszoltam. Beleharaptam a saját nyelvembe, nehogy elszóljam magam, mert engem még aznap felhívott. Alig tudtam lebeszélni róla, hogy hirtelen haragját és tehetetlen dühét Louisra öntse, mert tudtam, az csak rontana a helyzeten. (Lou imádja az anyját, és nem tudta volna elviselni, ha ő is ellene fordul.) Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy Louis mostanában kicsit labilis, és hogy ettől függetlenül nincs nagy baj, és arról kezdtem mesélni, hogy a füves cigi milyen hatással van az emberre, mikor számomra is meglepő módon kijelentette: „Ne mutasd be nekem, volt már dolgom vele.” És itt volt a fordulópont. Ha ő is kipróbálta, akkor mégis milyen jogon kéri számon Louistól? Csak azért, mert az ő korában még nem volt kamerás telefon, hogy őrült módon megörökítse, és felpakolja a netre, még nem lesz kisebb bűn az övé. Azt hiszem, ezzel tudtam sarokba szorítani, és rávenni, csak akkor hívja fel a fiát, ha már lehiggadt kicsit.
- Nem hiszem, hogy hatalmas csalódást okoztál. Csak az anyai szíve mindentől félt. Fél, hogy rászoksz a drogokra, és kicsúszik a talaj a lábad alól. A médiából ez ömlik rá, nyilván az összes ismerős is rajta köszörüli a nyelvét.
- Biztosan. Rohadnának meg.
- És miben maradtatok?
- Hogy amint tudok, hazarepülök. - Egyetértően bólogattam, amit a feje búbján érezhetett. - Eljössz velem? - kérdezte, nekem pedig elakadt a lélegzetem.
- Ha akarod, persze - válaszoltam, mikor sikerült levegőt vennem.
- Igen, nagyon szeretném - morogta a nyakamba. A holdra is elmennék veled, mondtam volna szívesen, de már egész jól begyakoroltam, hogy az ilyen mondatok helyett, belülről véresre harapjam a számat.
- Szólj, mikor indulunk - válaszoltam, ő pedig csak átölelte a derekamat, és szorosabban bújt hozzám. Így tartottam, amíg csak lehetett. Hallgattam a légvételeit, simogattam a hátát, és éreztem, hogy elérzékenyülök. Hogy lehet, hogy nem az enyém már?

A következő hét is elrepült. Mire kaptunk két napot, hogy elutazhassunk Angliába, már elült a botrány. Mondjuk az ügynökségnél volt egy kisebb cirkusz annak kapcsán, hogy én is Louisval megyek, de elmagyaráztam a telefonban, hogy nem békültünk ki, csak most szüksége van a támogatásomra. Nagy nehezen elhitték, és rábólintottak, de azért külön járattal kellett utaznunk, és más-más reptéren szálltunk le otthon. Egy órával előbb érkeztem az új házba, - amit Daniel vett Jaynek, mikor megtudta, hogy ikreket várnak -, mint Louis, akire az egész család várt.
- Harry! - ugrott Lou anyukája a nyakamba, de még láttam, ahogy a könnyei végigfolynak az arcán. - Olyan jó téged újra látni - mondta őszintén, és szorosan megölelt, ahogy én is őt. Első perctől szerettük egymást, és ez máig sem változott. Nekem is olyan, mintha a családom lennének.
- Én is örülök, hogy itt lehetek - súgtam a hajába, és megpuszilgattam.
- Lou? - kérdezte halkan.
- Egy óra, és érkezik - mondtam biztatóan, és rámosolyogtam, ahogy szétváltunk. Jöttek a többiek, elsőnek Lottie, akit ki nem állhatok. Az egyetlen a népes famíliából, akinek nem őszinték a szemei. Valahogy mindig úgy érzem, Lou farvizén szeretne evezgetni, és ha lehet, munka nélkül megúszni az életet. Pici irigységet is érzek a szavaiban, ha a bátyjáról beszél, mintha Louis érdemtelenül keresné a rengeteg pénzt, és az élete maga lenne a gondtalan semmittevés. Tudom, ha egy hétig kellene csinálnia, visítva rohanna világnak. Utána Dan következett, akivel kezet fogtunk, és meg is öleltük egymást. Nem ismerem még annyira, de jó választásnak tűnik. Szereti a gyerekeket és Jayt is. Többet nem várok tőle.
A kisebb gyerekek után a nagypapa vont keblére, és erősen megropogtatott. Az öreg olyan, mint egy jóságos maffiavezér. Kicsit félelmetes.
- Kibékültetek? - kérdezte halkan, ahogy hozzám hajolt.
- Csak barátok vagyunk - válaszoltam őszintén, mire a karomnál fogva eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett.
- Ezt ő akarja így? - A mondat, bár kérdésnek hangzott, inkább megállapítás volt. Bólintottam.
- Látom, te még nem vagy túl rajta - jött a következő tényfeltáró nyilatkozat.
- De igyekszem! - mondtam meggyőződéssel, mire ő bólintott kedvesen.
- Sajnálom - tette még hozzá, aztán átölelte a nyakam, és maga után húzott a kertbe, ahol egy hosszú asztal volt megterítve.


Már javában folyt a társalgás, bár én inkább a gyerekkel szóláncoztam, meg barchobáztam, és igyekeztem kimaradni a beszélgetésből, mert féltem, hogy arra terelik a szót, ami történt, mikor Louis kilépett a kertbe. Mindenki elhallgatott, és ideges feszültséget éreztem a levegőben. Jay viszont felugrott és elé szaladt, majd a fia karjaiba vetette magát, és össze-vissza puszilta. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és éreztem, hogy ellazulok. Aztán lassan mindenki feloldódott, és kiderült, mennyire szeretik Louist. Senki nem tett, még egy kétértelmű megjegyzést sem, és a délután a régről megszokott, kellemes hangulatban telt el. A rokonok hat óra körül köszöntek el, és végre magunk maradtunk. Louis hazavitte a nagymamát, és csak egy félórával később ért vissza. Gondolom beszélgettek még egy kicsit, bár az öreg hölgy nem igazán érti, mi ez a hatalmas felhajtás az unokája körül.  Mikor a kicsik elkezdték az esti rutint, a szüleik felkísérték őket az emeletre, és Lottie is elvonult, mert épp valami pasival beszélt telefonon (szerintem egy ribanc, de ez csak az én véleményem), Louval végre kettesben maradtunk pár percre.
- Mit mondtak? - kérdezte félve, és felnézett rám. Leültem a teraszkorlátra, és a kezeimmel magam mellett támaszkodtam, így egy vonalba került a szemünk.
- Semmit - válaszoltam kapásból. - Senki egy szót sem szólt a dologról - ráztam meg a fejem, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak.
- Nahát, ez meglep. Azt hittem, te mondtál nekik valamit, amiért békén hagynak. - A szemei hálásan csillogtak, mert nem hitte el, hogy nem nekem köszönheti a dolgot.
- Nem mondtam semmit. Ami azt illeti, én is be voltam rezelve, hogy neked ugranak. De úgy látszik, igazi, szerető családod van, akik elfogadnak a hibáiddal együtt, és jobban szeretnek annál, minthogy bántsanak - mosolyodtam el.
- Ha így van, akkor kurva szerencsés vagyok -állapította meg. - Vagy csatlakoztak valami szektához, amiről nem tudok… - nevette el magát. Én is csatlakoztam, és együtt nevetgéltünk, mikor Lou hirtelen elhallgatott.
- Örülök, hogy itt vagy - mondta váratlanul, én pedig csodálkozva pillantottam rá.
- Én is örülök… Nagyon - válaszoltam, és kinyúltam a kezéért, de félúton elakadtam a mozdulatban. Nem foghatom meg a kezét. A barátok nem fogják meg egymás kezét ilyen helyzetekben. Önkéntelenül lenéztem, miközben leengedtem a karom, és láttam, hogy ő is pontosan ezt teszi. Zavartan kaptuk fel a fejünket, és egymásra pillantottunk, de aztán torokköszörülve fordultunk el, és Louis előhalászott egy cigarettát a zsebéből. Néztem, ahogy fellobban a láng, ő pedig fölé hajol, aztán mélyet szippantva engedi el a cigit, hogy később újra finom ujjai közé fogja, és elvegye a szájából, mély sóhajjal fújva ki a füstöt.
Esküszöm, olyan belső feszültségekkel voltam tele, hogy nekem is jól esett volna valami, ami oldja a stresszt, de megelégedtem a pöfékelő Louis látványával. Illett hozzá a cigi. Vagyis ismét megállapítottam, hogy neki minden jól áll, még az is, ha dohányzik.
- Kisfiam! Dobd el azt a büdös bagót! - hallottuk meg Jay hangját, de nem volt igazán szemrehányó, vagy dühös.
- Anya! Ne kezdd! - mosolyodott el Lou, és átölelte a törékeny nőt. - Hogy vagytok? - kérdezte, és a fejével az anyukája még lapos hasa felé biccentett.
- Köszönjük, jól - nevetett fel Johannah, és mesélni kezdett a pocaklakókról. Azon vettem észre magam, hogy tátott szájjal hallgatom, és figyelmeztetnem kellett magam, hogy ne reagáljam túl a dolgot. Mostanában hihetetlen hatással vannak rám a terhes nők. Még a koncerteken is kiszúrom őket a tömegből, és ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy megérintsem a hasukat, ha mellettem állnak. Legtitkosabb, még magamnak is csak újonnan bevallott vágyam, hogy bárcsak én is nő lehetnék, és szülhetnék egy gyereket. Tudom, aberrált, és perverz, de mégis él bennem a vágy, hogy saját gyerekem legyen. Bárcsak lehetne közös gyerekünk Louisval. Na, ez volt az a gondolat, ami kijózanított. Louis fiának nem én leszek az anyja, se az apja, az már biztos, és ez teljesen elkeserített. Az elmúlt éveket annak az álomnak a képével éltem le, hogy egyszer nagy családunk lesz, egy rakás gyerekkel.
Elkomorodva kértem elnézést és sétáltam le a kertbe, egészen a hatalmas almafáig, aminek ágai alatt elbújva összeszedhettem magam.

Estig gyorsan elszaladt az idő, és a kellemes társaságban ellazulva, ahol végre mi is csak fiatal srácok lehettünk, nem a milliomos hírességek, olyan álmosság tört rám, hogy alig tudtam nyitva tartani a szemem. Már épp azon voltam, hogy bevackolom magam az egyik nyugágyba és egy takaróba burkolózva, ott helyben elalszom, mikor Jay finom kezét éreztem meg a vállamon. Megszorított, és a fülemhez hajolt.
- Hazz! Tudom, hogy kellemetlen, de azt hittem, azért jöttök együtt, mert kibékültetek. Mivel Mandyék is itt alszanak, és még nem érkezett meg minden bútor, Louis szobájába ágyaztam kettőtöknek. Ő azt mondja, szívesen alszik lenn a nappaliban, de azt már elfoglalták a gyerekek, két nagy dunyhával, így csak a másfél méteres gyerekágyak szabadok… - Felkaptam a fejem, és azt se tudtam, mit mondjak. Louisval aludjak? Ezt mégis hogy? De aztán gondolatban fejbe kólintottam magam. Nem kell ebből ekkora ügyet csinálni.
- Semmi gond, Jay, elmegyek egy szállodába.
- Micsoda? Dehogyis! Hogy holnapra az összes újság tele legyen vele, hogy itt voltál nálunk? - Elgondolkoztam a dolgon, és rá kellett jönnöm, igaza van. Épp ezerrel azon agyaltam, hogy akkor beülök a kocsiba, és elmegyek Londonba, mikor Louis lépett mellém, és a fülemhez hajolt.
- Nekem nincs problémám a dologgal. Egy éjszakát kibírunk, nem igaz? - kérdezte, és előrébb hajolt, hogy a szemembe nézhessen. A torkomra forrtak a szavak. Egy ágyban vele? A szülei házában? Azok után, amik a közelmúltban történtek? Nem valami jó ötlet… De olyan kedvesen nézett rám, a szemeiben nem láttam semmi kétséget, és ez nekem is erőt adott.
- Nem, nem probléma - nyögtem ki, aztán erőltetetten elvigyorodtam, de inkább grimaszra sikerült.
Nehézkesen szedtem össze magam, ami inkább azért volt, hogy időt nyerjek, mint azért, mert annyira ellustultam volna. Ami azt illeti éberebb lettem, mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Minden idegszálam megfeszült, és ezernyi gondolat cikázott a fejemben. Felmentünk az emeletre, Lou anyukája megmutatta a szobát, egyúttal az egész házat, ahol még nem járt egyikünk sem, aztán egy puszival búcsúzott tőlem, majd magához ölelte a fiát. - Jó éjt! - köszönt el tőle is, és még egyszer végigsimított Louis karján. Néztük, ahogy lemegy a lépcsőn, aztán még kínzó másodpercekig meredtünk a semmibe, mikor Lou egy nagy sóhajjal felém fordult.
- Hazz! Ha neked ennyire kellemetlen, akkor én alszom a földön szívesen.
- Nem, nem! Dehogy - válaszoltam azonnal, mert nem akartam gyerekesnek látszani. - Semmi gond - tettem még hozzá, és beléptem az otthonos szobába.

Húsz perccel később, már pizsamában (amit gyűlölök, de idegen helyen muszáj magamra vennem valamit) álltunk a vetett ágy mellett, és ismét eluralkodott a feszültség. Louis még nézett egy pillanatig, aztán egy hirtelen mozdulattal felhajtotta a kétszemélyes takarót, és becsusszant a párnák közé. Követtem a példáját, de körülbelül úgy éreztem magam, mint szűzlány a nászéjszakán. Azt se tudtam mit csináljak, annyira zavarban voltam. Hátat fordítottunk egymásnak, a párnákat rendezgettük, és a takarót húzkodtuk. Súlyos csendben feküdtünk, de mindketten jól tudtuk a másik légvételeiből, hogy egyikünk sem alszik. Percek múltán Louis megfordult, én pedig nem lélegeztem, míg meg nem bizonyosodtam róla, hogy nem akar hozzám érni, vagy beszélgetni. Már minden tagom zsibbadt, mikor a szuszogása elmélyült, és lelassult. Vártam még öt percet, mikor végre én is meg mertem mozdulni. Kínzó lassúsággal fordultam a másik oldalamra, centiről centire, alaposan megfontolva minden moccanást. Louis már mélyen aludt, és az ablakon beszűrődő holdfényben végre nézhettem az arcát. Mindig is imádtam nézni, mikor alszik. Ilyenkor eltűnik a művigyor, az arca kisimul, és annyira ártatlannak, és gyermekinek látszik, hogy le kellett fogjam a saját kezem, nehogy simogatni kezdjem. A szempillái halványan reszkettek, az ajkai picit elnyíltak, a lehelete mentolos volt, és édes, számomra olyan, mint egy afrodiziákum. A gyomrom összeugrott, a tenyerem megizzadt, és a lélegzetem is elakadt, annyira erősen vágytam rá, hogy magamhoz húzzam, és csókoljam kifulladásig. Lecsuktam a szemem, és minden erőmmel azon voltam, hogy uralkodjak a rám törő érzéseken. Kínomban dalszövegeket farigcsáltam, mikor Louis hirtelen megmozdult. Mély levegőt vett, én pedig azonnal visszafordultam a másik oldalamra. Abban a pillanatban mögém csúszott, a karjával átölelt, a fejét a tarkómhoz nyomta, és elfészkelődött. Nem vettem levegőt, csak mikor meghallottam halk, egyenletes horkolását. Még azt is imádom. Eltelt még vagy fél óra, mire végre rám talált az álom, és Lou karjával a hasamon, állával a lapockámban, végre eldobhattam a tudatomat.


.