Sziasztok!
Bocsánat a rengeteg várakozás miatt.
A tanítvány hárommal besokalltam egy kicsit, és egyszerűen semmire nem maradt időm.
Most gyorsan megcsináltam az utolsó előtti részt, és remélem, a héten a
befejező epizódot is meghozom.
Puszillak benneteket, és kellemes őszi szünetet a sulisoknak!
xxxBecca
8. rész
Louis szája sarka felkunkorodott, mintha
tudná, mire gondol Harry, ahogy előrelátóan felé hajolt, hogy összekapcsolja az
ajkaikat egy forró csókban. A keze felemelkedett, hogy beletúrjon a vad
kuszaságú fürtökbe, finoman meghúzva Harry fejbőrét, ujjait átfuttatva a haján,
le, egészen a tarkójáig. Az egész annyira édes és egyszerre megrázó volt, hogy
Harry szeretett volna teljes testével belemozdulni a simogatásba, és
dorombolni, mint egy elégedett macska, amilyennek a barátai mindig is
csúfolták. De a gyomra mással volt elfoglalva, és korogni kezdett, túl hangosan
a békés, orgazmus utáni állapotban.
Harry visszafeküdt, és eltakarta az arcát a tenyereivel, aztán felnyögött.
– Istenem! Mondd, hogy nem hallottad!
Louis leejtette a fejét a takarókra, és nevetett. A szeme sarkában összegyűltek a nevetőráncok, a hasa hullámzott. Hihetetlenül cuki volt, még akkor is, ha Harry kínján röhögött.
– Pofa be! – mondta Harry, és képtelen volt elkerülni, hogy duzzogjon. – Igazi rohadék vagy. Ugyanez történt veled korábban, és én egy szót sem szóltam!
– De nem csók közben, szex után, igaz? – válaszolta Louis vidáman.
Harry megint felmordult.
– Folytathatnánk a csókolózást, mintha meg sem történt volna?
– Sajnálom, de már késő. Teljesen tönkretetted a rólad kialakított képemet – felelte Louis, és bár eddig Harry nem is vette észre, volt valami sátáni a hatalmas, kék szemekben. – Lehetetlen, hogy valaha ismét kicsit is szexinek lássalak.
– Úgy gondolod, szexi vagyok? – kérdezte gyorsan Harry, és a mosolya hamar átvette az uralmat kipirult arcán, ahogy Louis fölé helyezkedett.
– Ó, hagyjál! – nevetett fel Louis, és eltolta magától. – Egyél valamit, mielőtt még jobban leégeted magad.
Harry bólintott, de nem mozdult, mert nem akart még eltávolodni tőle.
– Még megvannak a rágcsák tegnapról. Nem igazán volt alkalmunk megenni őket – mondta.
– Nos, azért te lenyeltél valami mást, nem igaz? – mondta Louis szemérmetlenül, egy túljátszott vigyorral, és a varázs abban a pillanatban megtört.
Harry ezúttal feltúrta a táskáját, hogy előhalásszon egy csomag zsepit, és letakarítsa magukat, majd megállt a mozdulatban, ragacsos zsebkendőkkel és használt kotonnal a kezében, míg Louis rá nem mutatott a chipses zacskóra, hogy ürítse ki, és dobálja bele a szemetet, ha tényleg ennyire fontos neki a higiénia.
Louis pofákat vágott és nyafogott, amíg magára rángatta a ruháit, de Harry hathatós segítségével és állandó bocsánatkérései közepette végül sikerült fürgén kiugrania a kocsiból, amikor végzett és felmászni a kocsi elejére.
Ültek a motorháztetőn, egy zacskó csokiskeksszel, amit Louis választott, és nézték az egyre élénkülő forgalmat a városba vezető úton.
Louis úgy gondolta, vicces lenne etetni Harryt, de az lett a vége, hogy annyi kekszet tömött a szájába, amennyit csak tudott, aztán könyörgött, hogy Harry ne köpködje össze az amúgy is viseltes pólóját, és az egész motorháztetőt. Louis folyamatos abbahagyhatatlan kuncogás közepette próbálta lenyalogatni a morzsákat Harry zsémbes, unott arcáról, és bár ez elég gusztustalan volt, Harry csak arra tudott gondolni, mennyire cuki.
Tudta, nemsokára indulniuk kell, és Ed valószínűleg aggódik már, hogy hol marad, de ez most egyszerűen nem érdekelte. A levegő megtelt az ébredező élet zajaival, de hirtelen, ahogy Harry nekidőlt az eső mosta szélvédőnek, és Louis teste az oldalához simult, úgy tűnt, a pillanat áldott némaságba burkolózik, és elnyúlik a végtelenbe.
– Tényleg gyönyörű vagy! – mondta Harry, és bár már ezredszer hangzott el, mégsem jelentette azt, hogy nem lehet újra és újra elismételni.
– Hogy tudsz mindig ilyeneket mondani? – kérdezte Louis, és zavartan nézett rá. – Hisz alig ismersz. Nem félsz attól, hogy… Nem is tudom, túl közvetlen vagy?
Harry megvonta a vállát, mert a „túl közvetlen” talán a tökéletesen rá illő jelző volt.
– Nem, nem igazán. Úgy értem, ez igaz. Most jártam a nadrágodban, szóval hogy mondjam… ez nem egy ismerkedős duma. Ez egy bók. Miért kellene ezt magamban tartanom?
– Én csak… én nem tudom – mondta Louis újra, ezúttal egy kis kuncogással, figyelmét a kezében tartott kekszre fókuszálva. – Én… én nem vagyok hozzászokva ilyenekhez… Gondolom ilyenkor azt kell mondani, hogy köszönöm.
– Nincs mit... – mondta Harry, és kacsintott, mire Louis megdobta egy keksszel.
Pont újra meg akarta dobni, mikor Harry elkapta a kezét, mielőtt megismételhetné a mozdulatot, és szigorúan rászólt:
– Ne! Még egyszer meg ne próbáld, te kis mocsok!
Meglepetésére, Louis engedelmeskedett, és rádőlt a mellkasára. Nem sokáig maradt csendben. Nem telt el egy perc, mielőtt elkezdett mocorogni a helyén, rángatva Harry gyűrött pólóját.
– Szóval , azt mondtad, hogy zenész vagy, ugye? – mondta Louis csillogó szemekkel.
Harry felhúzta a szemöldökét.
– Igen, pontosan.
– Akkor játssz valamit nekem, te gitár virtuóz – mondta, erősebben húzva Harry pólóját. – Gyerünk! Ne legyél szégyenlős! Másképp nem jutsz a csúcsra.
– Őőő…– mondta Harry, és félrenézett. – És mit?
– Egyet a saját szerzeményeid közül, te kis hülye – válaszolta Louis dühösen.
– Őőő… – Bár már sokszor játszotta a dalait mások előtt, ebben a helyzetben volt valami bensőséges, ahogy az apró srác ott ült előtte, csokidarabbal a szája szélén. – Oké… Rendben.
Ügyetlenül feltérdelt és majdnem elesett, ahogy igyekezett kihalászni a gitárját, a padlóról ahová tette, az ülés elé. Louis keresztbe tett lábakkal ült, tágra nyitott szemekkel figyelte, amikor visszatért, Harry pedig majdnem visszadobta a hangszert, valami szar kifogással, például, hogy elpattant egy húr, vagy hogy már nem tud gitározni.
– Őőő… – mondta újra, amíg visszaült, és lustán pengetni kezdett, mintha hangolna, pedig tudta, hogy minden a legnagyobb rendben van. – Ezt úgy egy éve írtam, vagy még régebben. A zenéről szól, és arról, hogy milyen döntéseket hoztam az életemben… – aztán megrántotta a vállát –, nos, majd meglátod.
Louis csak bátorítóan bólintott, és bármilyen hihetetlen volt, ők ott ültek az Asda üres parkolójában, és az egyetlen dolog, amit Harry tehetett, az volt, hogy vett egy mély lélegzetet, és elképzelte, hogy egy magányos szigeten vannak, amit ők teremtettek az aszfalttenger közepén.
Megköszörülte a torkát, játszani kezdett, egy olyan dalt, amit már százszor, vagy annál is többször adott elő, és ami már beleégett az izmaiba.
Valami olyasmiről, hogy úgy éld az életet, mintha egy üveget vennél a kezedbe, és meghúznád, leengednéd a torkodon, anélkül, hogy érdekelne, az ital mennyire marja a torkodat.
Énekelt, tiszta szívből, és úgy gondolta, ezt mindig így is fogja csinálni.
Elemészt a rettegés,
De te sose félj!
Az életem e szerelem,
S a végzetem.
Harry visszafeküdt, és eltakarta az arcát a tenyereivel, aztán felnyögött.
– Istenem! Mondd, hogy nem hallottad!
Louis leejtette a fejét a takarókra, és nevetett. A szeme sarkában összegyűltek a nevetőráncok, a hasa hullámzott. Hihetetlenül cuki volt, még akkor is, ha Harry kínján röhögött.
– Pofa be! – mondta Harry, és képtelen volt elkerülni, hogy duzzogjon. – Igazi rohadék vagy. Ugyanez történt veled korábban, és én egy szót sem szóltam!
– De nem csók közben, szex után, igaz? – válaszolta Louis vidáman.
Harry megint felmordult.
– Folytathatnánk a csókolózást, mintha meg sem történt volna?
– Sajnálom, de már késő. Teljesen tönkretetted a rólad kialakított képemet – felelte Louis, és bár eddig Harry nem is vette észre, volt valami sátáni a hatalmas, kék szemekben. – Lehetetlen, hogy valaha ismét kicsit is szexinek lássalak.
– Úgy gondolod, szexi vagyok? – kérdezte gyorsan Harry, és a mosolya hamar átvette az uralmat kipirult arcán, ahogy Louis fölé helyezkedett.
– Ó, hagyjál! – nevetett fel Louis, és eltolta magától. – Egyél valamit, mielőtt még jobban leégeted magad.
Harry bólintott, de nem mozdult, mert nem akart még eltávolodni tőle.
– Még megvannak a rágcsák tegnapról. Nem igazán volt alkalmunk megenni őket – mondta.
– Nos, azért te lenyeltél valami mást, nem igaz? – mondta Louis szemérmetlenül, egy túljátszott vigyorral, és a varázs abban a pillanatban megtört.
Harry ezúttal feltúrta a táskáját, hogy előhalásszon egy csomag zsepit, és letakarítsa magukat, majd megállt a mozdulatban, ragacsos zsebkendőkkel és használt kotonnal a kezében, míg Louis rá nem mutatott a chipses zacskóra, hogy ürítse ki, és dobálja bele a szemetet, ha tényleg ennyire fontos neki a higiénia.
Louis pofákat vágott és nyafogott, amíg magára rángatta a ruháit, de Harry hathatós segítségével és állandó bocsánatkérései közepette végül sikerült fürgén kiugrania a kocsiból, amikor végzett és felmászni a kocsi elejére.
Ültek a motorháztetőn, egy zacskó csokiskeksszel, amit Louis választott, és nézték az egyre élénkülő forgalmat a városba vezető úton.
Louis úgy gondolta, vicces lenne etetni Harryt, de az lett a vége, hogy annyi kekszet tömött a szájába, amennyit csak tudott, aztán könyörgött, hogy Harry ne köpködje össze az amúgy is viseltes pólóját, és az egész motorháztetőt. Louis folyamatos abbahagyhatatlan kuncogás közepette próbálta lenyalogatni a morzsákat Harry zsémbes, unott arcáról, és bár ez elég gusztustalan volt, Harry csak arra tudott gondolni, mennyire cuki.
Tudta, nemsokára indulniuk kell, és Ed valószínűleg aggódik már, hogy hol marad, de ez most egyszerűen nem érdekelte. A levegő megtelt az ébredező élet zajaival, de hirtelen, ahogy Harry nekidőlt az eső mosta szélvédőnek, és Louis teste az oldalához simult, úgy tűnt, a pillanat áldott némaságba burkolózik, és elnyúlik a végtelenbe.
– Tényleg gyönyörű vagy! – mondta Harry, és bár már ezredszer hangzott el, mégsem jelentette azt, hogy nem lehet újra és újra elismételni.
– Hogy tudsz mindig ilyeneket mondani? – kérdezte Louis, és zavartan nézett rá. – Hisz alig ismersz. Nem félsz attól, hogy… Nem is tudom, túl közvetlen vagy?
Harry megvonta a vállát, mert a „túl közvetlen” talán a tökéletesen rá illő jelző volt.
– Nem, nem igazán. Úgy értem, ez igaz. Most jártam a nadrágodban, szóval hogy mondjam… ez nem egy ismerkedős duma. Ez egy bók. Miért kellene ezt magamban tartanom?
– Én csak… én nem tudom – mondta Louis újra, ezúttal egy kis kuncogással, figyelmét a kezében tartott kekszre fókuszálva. – Én… én nem vagyok hozzászokva ilyenekhez… Gondolom ilyenkor azt kell mondani, hogy köszönöm.
– Nincs mit... – mondta Harry, és kacsintott, mire Louis megdobta egy keksszel.
Pont újra meg akarta dobni, mikor Harry elkapta a kezét, mielőtt megismételhetné a mozdulatot, és szigorúan rászólt:
– Ne! Még egyszer meg ne próbáld, te kis mocsok!
Meglepetésére, Louis engedelmeskedett, és rádőlt a mellkasára. Nem sokáig maradt csendben. Nem telt el egy perc, mielőtt elkezdett mocorogni a helyén, rángatva Harry gyűrött pólóját.
– Szóval , azt mondtad, hogy zenész vagy, ugye? – mondta Louis csillogó szemekkel.
Harry felhúzta a szemöldökét.
– Igen, pontosan.
– Akkor játssz valamit nekem, te gitár virtuóz – mondta, erősebben húzva Harry pólóját. – Gyerünk! Ne legyél szégyenlős! Másképp nem jutsz a csúcsra.
– Őőő…– mondta Harry, és félrenézett. – És mit?
– Egyet a saját szerzeményeid közül, te kis hülye – válaszolta Louis dühösen.
– Őőő… – Bár már sokszor játszotta a dalait mások előtt, ebben a helyzetben volt valami bensőséges, ahogy az apró srác ott ült előtte, csokidarabbal a szája szélén. – Oké… Rendben.
Ügyetlenül feltérdelt és majdnem elesett, ahogy igyekezett kihalászni a gitárját, a padlóról ahová tette, az ülés elé. Louis keresztbe tett lábakkal ült, tágra nyitott szemekkel figyelte, amikor visszatért, Harry pedig majdnem visszadobta a hangszert, valami szar kifogással, például, hogy elpattant egy húr, vagy hogy már nem tud gitározni.
– Őőő… – mondta újra, amíg visszaült, és lustán pengetni kezdett, mintha hangolna, pedig tudta, hogy minden a legnagyobb rendben van. – Ezt úgy egy éve írtam, vagy még régebben. A zenéről szól, és arról, hogy milyen döntéseket hoztam az életemben… – aztán megrántotta a vállát –, nos, majd meglátod.
Louis csak bátorítóan bólintott, és bármilyen hihetetlen volt, ők ott ültek az Asda üres parkolójában, és az egyetlen dolog, amit Harry tehetett, az volt, hogy vett egy mély lélegzetet, és elképzelte, hogy egy magányos szigeten vannak, amit ők teremtettek az aszfalttenger közepén.
Megköszörülte a torkát, játszani kezdett, egy olyan dalt, amit már százszor, vagy annál is többször adott elő, és ami már beleégett az izmaiba.
Valami olyasmiről, hogy úgy éld az életet, mintha egy üveget vennél a kezedbe, és meghúznád, leengednéd a torkodon, anélkül, hogy érdekelne, az ital mennyire marja a torkodat.
Énekelt, tiszta szívből, és úgy gondolta, ezt mindig így is fogja csinálni.
Elemészt a rettegés,
De te sose félj!
Az életem e szerelem,
S a végzetem.
Nem nézett Louis-ra, csak lehunyta a szemeit,
amíg játszott, mert mindig így csinálta. Így, amikor befejezte és kinyitotta
őket, úgy tűnt sokkolja a külvilág, mert még mindig odaát volt, a tökéletes
koncentráció és a csend földjén, ahol aranysugárba öltöztette a napfény.
– Ez fantasztikus volt, Harry! – mondta Louis, és annyira őszinte volt, hogy Harry úgy érezte, az egész teste lángba borul, egészen a füle hegyéig. – Komolyan, eszméletlen vagy! Egy napon híres leszel. Biztos vagyok benne!
– Köszi! – suttogta Harry. Máskor nem érezte magát ennyire zavarban. Soha. Letette a gitárját a földre, mert félt, hogy kiejti a kezéből. – Valójában nem vagyok annyira jó…
– Dehogynem! – szólt közbe Louis, kezét Harry térdére simítva, mintha tényleg nagyon fontos lenne, hogy Harry komolyan vegye és higgyen neki. – Nézd! Én nem tudok sokat a zenéről, vagy ilyesmiről. Sőt, igazából semmiről nem tudok semmit… De az tudom, hogy benned van valami különleges. Valami, ami miatt úgy érzem, örökké tudnám hallgatni és nézni, ahogy játszol.
– Ó, Istenem, elég! – válaszolta Harry félig nevetve, miközben megdörzsölte az arcát, mintha ezzel rávehetné a vérét, hogy valahol máshol gyűljön össze, és persze azért, hogy kicsit palástolja a zavarát. – Úgy értem… Köszönöm… csak… Jézusom!
Louis odacsúszott mellé, fél karjával átölelte a derekát, és állát Harry vállára támasztotta. Mikor Harry lenézett rá, csak centikre volt a szikrázó, kék szemektől.
Louis hirtelen egy ragyogó mosolyt villantott Harryre, és olyan volt, mintha nem tudná befejezni a szövegelést.
– Úgy tűnik, arra születtél, hogy istenítsenek, Harry. Csupa ilyesmit fogsz hallani a jövőben, higgy nekem. Más művészektől, producerektől, rajongóktól és…
Harrynek muszáj volt megcsókolnia, akkor és ott, ezért megtette, miközben a keze felemelkedett, hogy tenyerébe vegye Louis arcát. A fiú hagyta, hogy elhallgattassa, és éhesen belehajolt a csókba. Eddig csak ölelte Harry derekát, de most az ujjait is belefúrta az oldalába, másik kezével pedig Harry pólójába markolt a mellkasán. Tökéletesen simult az oldalához, amitől Harrynek furcsa fájdalom nyilallt a szívébe.
– Próbálj emlékezni rám! – mondta halkan Louis, miután elváltak, és a feje Harry mellkasán pihent. Szavaitól Harry szíve hatalmasakat dobbant, ami a fülében visszhangzott. – Mikor majd igazán híres leszel.
– Emlékezni fogok. Ígérem!
Valójában, ha őszinte akart lenni magához, el sem tudta képzelni, hogy valaha elfelejtse Louis-t.
Moffat mellett, 08:46
Miután megtankoltak az Asda mellett, végül ismét úton voltak. És bár kora reggel volt, a forgalom szépen haladt, zökkenőmentesen, mintha ki akarna szúrni vele, és Harry arra gondolt, egy óra sem kell, hogy odaérjenek Glasgowba.
Nagyjából csendben üldögéltek, bár Harry elmesélte bimbózó karrierjét, és azt, hogyan segített neki Ed. Nem gondolta volna, hogy Louis jó hallgatóság, de valójában nagyon is az volt. Lou egyenesen ránézett, miközben beszélt, egyáltalán nem zavarta, hogy lassan és néha zavarosan törnek fel belőle a szavak, és kérdéseket tett fel, mintha tényleg nagyon érdekelné a téma. Félúton lehettek, mikor Harryben felmerült: vajon mennyi időbe telne, mire Louis észrevenné, hogy elkerülte Glasgowt, ráfordulna az M73-ra, és egyenesen továbbmenne Aberdeen felé.
Louis a rádióval játszadozott, mert, ahogy mondta: „Ez az undorító, felzselézett hajú faszkalap vezeti a reggeli műsort”, aztán végre megállapodott egy adón, ahol egy The Script dal szólt.
– Ezek a fiúk egyszerűen zseniálisak! – mondta Louis, a The Man Who Can’t Be Moved refrénje alatt. – Láttam őket pár éve Manchesterben, az O2-ben. Hihetetlen volt!
– Tényleg? – kapta fel a fejét Harry. – Én is láttam őket. Manchesterben, az O2 Apollo arénában. Azt hiszem, 2009-ben.
Louis azonnal hozzáfordult.
– Komolyan mondod? 2009. februárjában?
– 2009. február…
– Jézusom, Harry! Mi a franc?
Ez egy olyanfajta egybeesés volt, amitől Harry szinte megszédült, mert annyira hihetetlennek tűnt az egész. Mi az esélye annak, hogy két fiú, akik más városokban élnek, találkoznak az út szélén Oxford felé, és évekkel azelőtt ugyanazon a koncerten vettek részt.
– Szóval mindketten ott voltunk…– mondta Harry lassan –, három éve, Manchesterben. Ugyanazon a koncerten, pedig egyikünk sem ott élt.
Louis hitetlenkedve rázta a fejét.
– Valószínűleg együtt énekeltünk. Lehet, hogy pár lépésre voltunk egymástól. Istenem, el tudod képzelni, mi lett volna, ha akkor találkozunk?
– Az nagyon ciki lett volna… Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy még egyszer rám néztél volna, ha látsz… – válaszolta kissé szégyenkezve Harry.
– Nonszensz, Harold! – szólt rá Louis. – Ha akkor is megvoltak ezek a hihetetlen zöld szemeid, képtelenség, hogy ne szúrtalak volna ki.
– A nevem nem Harold – felelte megszokásból Harry, de széles mosoly kúszott az arcára. Mert egyszerre túl sok volt ez, és ott motoszkált benne egy szó, az agya hátuljában, amit nem engedett, hogy kicsússzon a száján.
– Hé, nézd! – kiáltott fel Louis hirtelen, és felnyúlt, hogy ujjaival beletúrjon Harry hajába, míg ki nem szedett egy csokiskeksz darabot. – Repeta!
Vigyorogva tömte a szájába, mintha várná, hogy Harry reagáljon rá valamit, de a fiú csak átnyúlt, és megcsípte az arcát, miközben feltört belőle a gyöngyöző nevetés, ahogy Louis nyöszörgött és el akart húzódni.
– Ez fantasztikus volt, Harry! – mondta Louis, és annyira őszinte volt, hogy Harry úgy érezte, az egész teste lángba borul, egészen a füle hegyéig. – Komolyan, eszméletlen vagy! Egy napon híres leszel. Biztos vagyok benne!
– Köszi! – suttogta Harry. Máskor nem érezte magát ennyire zavarban. Soha. Letette a gitárját a földre, mert félt, hogy kiejti a kezéből. – Valójában nem vagyok annyira jó…
– Dehogynem! – szólt közbe Louis, kezét Harry térdére simítva, mintha tényleg nagyon fontos lenne, hogy Harry komolyan vegye és higgyen neki. – Nézd! Én nem tudok sokat a zenéről, vagy ilyesmiről. Sőt, igazából semmiről nem tudok semmit… De az tudom, hogy benned van valami különleges. Valami, ami miatt úgy érzem, örökké tudnám hallgatni és nézni, ahogy játszol.
– Ó, Istenem, elég! – válaszolta Harry félig nevetve, miközben megdörzsölte az arcát, mintha ezzel rávehetné a vérét, hogy valahol máshol gyűljön össze, és persze azért, hogy kicsit palástolja a zavarát. – Úgy értem… Köszönöm… csak… Jézusom!
Louis odacsúszott mellé, fél karjával átölelte a derekát, és állát Harry vállára támasztotta. Mikor Harry lenézett rá, csak centikre volt a szikrázó, kék szemektől.
Louis hirtelen egy ragyogó mosolyt villantott Harryre, és olyan volt, mintha nem tudná befejezni a szövegelést.
– Úgy tűnik, arra születtél, hogy istenítsenek, Harry. Csupa ilyesmit fogsz hallani a jövőben, higgy nekem. Más művészektől, producerektől, rajongóktól és…
Harrynek muszáj volt megcsókolnia, akkor és ott, ezért megtette, miközben a keze felemelkedett, hogy tenyerébe vegye Louis arcát. A fiú hagyta, hogy elhallgattassa, és éhesen belehajolt a csókba. Eddig csak ölelte Harry derekát, de most az ujjait is belefúrta az oldalába, másik kezével pedig Harry pólójába markolt a mellkasán. Tökéletesen simult az oldalához, amitől Harrynek furcsa fájdalom nyilallt a szívébe.
– Próbálj emlékezni rám! – mondta halkan Louis, miután elváltak, és a feje Harry mellkasán pihent. Szavaitól Harry szíve hatalmasakat dobbant, ami a fülében visszhangzott. – Mikor majd igazán híres leszel.
– Emlékezni fogok. Ígérem!
Valójában, ha őszinte akart lenni magához, el sem tudta képzelni, hogy valaha elfelejtse Louis-t.
Moffat mellett, 08:46
Miután megtankoltak az Asda mellett, végül ismét úton voltak. És bár kora reggel volt, a forgalom szépen haladt, zökkenőmentesen, mintha ki akarna szúrni vele, és Harry arra gondolt, egy óra sem kell, hogy odaérjenek Glasgowba.
Nagyjából csendben üldögéltek, bár Harry elmesélte bimbózó karrierjét, és azt, hogyan segített neki Ed. Nem gondolta volna, hogy Louis jó hallgatóság, de valójában nagyon is az volt. Lou egyenesen ránézett, miközben beszélt, egyáltalán nem zavarta, hogy lassan és néha zavarosan törnek fel belőle a szavak, és kérdéseket tett fel, mintha tényleg nagyon érdekelné a téma. Félúton lehettek, mikor Harryben felmerült: vajon mennyi időbe telne, mire Louis észrevenné, hogy elkerülte Glasgowt, ráfordulna az M73-ra, és egyenesen továbbmenne Aberdeen felé.
Louis a rádióval játszadozott, mert, ahogy mondta: „Ez az undorító, felzselézett hajú faszkalap vezeti a reggeli műsort”, aztán végre megállapodott egy adón, ahol egy The Script dal szólt.
– Ezek a fiúk egyszerűen zseniálisak! – mondta Louis, a The Man Who Can’t Be Moved refrénje alatt. – Láttam őket pár éve Manchesterben, az O2-ben. Hihetetlen volt!
– Tényleg? – kapta fel a fejét Harry. – Én is láttam őket. Manchesterben, az O2 Apollo arénában. Azt hiszem, 2009-ben.
Louis azonnal hozzáfordult.
– Komolyan mondod? 2009. februárjában?
– 2009. február…
– Jézusom, Harry! Mi a franc?
Ez egy olyanfajta egybeesés volt, amitől Harry szinte megszédült, mert annyira hihetetlennek tűnt az egész. Mi az esélye annak, hogy két fiú, akik más városokban élnek, találkoznak az út szélén Oxford felé, és évekkel azelőtt ugyanazon a koncerten vettek részt.
– Szóval mindketten ott voltunk…– mondta Harry lassan –, három éve, Manchesterben. Ugyanazon a koncerten, pedig egyikünk sem ott élt.
Louis hitetlenkedve rázta a fejét.
– Valószínűleg együtt énekeltünk. Lehet, hogy pár lépésre voltunk egymástól. Istenem, el tudod képzelni, mi lett volna, ha akkor találkozunk?
– Az nagyon ciki lett volna… Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy még egyszer rám néztél volna, ha látsz… – válaszolta kissé szégyenkezve Harry.
– Nonszensz, Harold! – szólt rá Louis. – Ha akkor is megvoltak ezek a hihetetlen zöld szemeid, képtelenség, hogy ne szúrtalak volna ki.
– A nevem nem Harold – felelte megszokásból Harry, de széles mosoly kúszott az arcára. Mert egyszerre túl sok volt ez, és ott motoszkált benne egy szó, az agya hátuljában, amit nem engedett, hogy kicsússzon a száján.
– Hé, nézd! – kiáltott fel Louis hirtelen, és felnyúlt, hogy ujjaival beletúrjon Harry hajába, míg ki nem szedett egy csokiskeksz darabot. – Repeta!
Vigyorogva tömte a szájába, mintha várná, hogy Harry reagáljon rá valamit, de a fiú csak átnyúlt, és megcsípte az arcát, miközben feltört belőle a gyöngyöző nevetés, ahogy Louis nyöszörgött és el akart húzódni.
.
